Paár Ádám: a kosztümös film és az emlékezetpolitikai acsarkodás – 1. rész

– Mi késztette nemrég megjelent könyvének megírására, hiszen a kosztümös filmet szereti a közönség? 

– Egy kutató nem feltétlenül azért ír könyvet egy témáról, hogy vitatkozzon, vagy kritizálja a közönséget. Az, hogy a kosztümös film világszerte kedvelt műfaj, örömmel tölt el. A Méltányosság Politikaelemző Központ (MPK) kutatójaként majd’ egy évtizede kutatom a film és politika kapcsolatát, elsősorban éppen a kosztümös filmes műfajokban, és ezen kívül rengeteg filmet elemeztem történészi nézőpontból az Újkor.hu-n, a Klubrádió Hangosfilm című műsorában, a Filmvilág című folyóiratban és utóbbi blogján. A könyv, amelyet az Unicus Műhely és az MPK jóvoltából a közönség a kezébe kap, mintegy a tapasztalataim, filmélményeim lepárlása. Ugyanakkor a könyvvel az is a szándékom, hogy kimozdítsam a kissé kátyúba jutó magyarországi vitákat a történelmi film és emlékezetpolitika tárgyában. 

– Mi volt ezeknek a vitáknak a kiindulópontja? 

– Az elmúlt 12 évben a magyar kormány és a hivatalos filmpolitika részéről állandó volt az igény a történelmi témájú filmek készítésére, és ez találkozott talán a nagyközönség egy részének vágyával. Nem a magyar akciófilm vagy horror követelésétől voltak hangosak a közszolgálati médiumok és a szakmai fórumok. Ez elárul valamit a történelmi tárgyú műfajok hazai társadalmi megítéléséről. Csakhogy a filmes próbálkozások így vagy úgy rendre áldozatul estek az emlékezetpolitikai acsarkodásoknak. Elég hírhedt ügy volt, ami Szász János Az utolsó bástya című filmterve körül zajlott. A bírálói nem értették meg, hogy egy nándorfehérvári ostromról szóló film nem attól nagyszerű, ha Hunyadi János áll a középpontban. Állandó sápítozás megy arról, hogy nem készülnek történelmi tárgyú filmek. Nem igaz! Például a Guerilla többet mondott az 1848-as szabadságharc emberi oldaláról, mint bármely más alkotás az elmúlt harminc évben. Ezek a meddő viták eluntattak, és reflektálni kívántam rájuk. 

– Ön történelmi tárgyú, és nem történelmi filmről beszél…

– Nem véletlenül. Történelmi tárgyú lehet egy krimi, horror, bármi. Az igazi történelmi film viszont törekszik arra – hasonlóan irodalmi alapjához, a történelmi regényhez –, hogy a kor embereit belehelyezze a helyi társadalmi, eszmei összefüggésrendszerbe. A jó történelmi film nem merül ki a pazar díszletek és szélesvásznú tömegjelenetek halmozásában, hanem törekszik, hogy bemutassa az adott kor emberének világnézetét, életvilágait. Másrészt úgy láttam, hogy a történelem, mint téma nemcsak Magyarországon érdekes. Amikor Francis Fukuyama 1989-es esszéjében, majd annak 1992-es könyv-változatában meghirdette a „történelmet befolyásoló nagy eszmék” végét, azt várhattuk volna, hogy a kapitalista világrend győzelmével, a fogyasztói szokások világméretűvé válásával a történelem véget ér a moziban is. Nem ez következett be, szerencsére, s utólag látjuk már, hogy logikus módon. A globalizáció, amelyen e tekintetben nem kizárólag és nem is elsősorban gazdasági folyamatot értek, hanem az emberiség kulturális egységesülését az életmódok, szokások és fogyasztási ízlés által, nem tette semmissé az érdeklődést a helyi és regionális, vagy éppen nemzeti kultúrák iránt. Éppen ellenkezőleg, a globalizációval járó technológiai előnyök révén, a helyi, régiós és nemzeti kultúrák képesek voltak megmutatni magukat a világban. Soha annyi film nem idézte meg a kelta kisnépek történelmét Hollywoodban, mint az 1990-es években. A mozi hozzájárult az Európán és Észak-Amerikán kívüli népek kultúrájának és történelmének bemutatásához. Az indiai Mumbai filmgyártása (Bollywood) és Nigériáé (Nollywood) felnőtt Hollywood mellé, sőt, az évente elkészült filmek számát illetően leütötték a koronát az amerikai álomgyárról. Mint mindenben, a filmgyártásban is nemzetek közötti verseny zajlik, minden ország szívesen használja föl a filmet a soft power („puha erő”) eszközeként, és az amerikai fölény ma már nem egyértelmű. A történelem megmutatása, a dicső múlt föltámasztása a filmipar egyik eleme. Ennek a folyamatnak a tudatosítását fontosnak tartom Magyarországon, ugyanis a mai magyar kormány törekvése a történelmi múlt bemutatására korántsem egyedülálló, hanem illeszkedik a nemzetközi trendekhez. 

– Mi konkrétan a kosztümös film, mint műfaj, és mire alkalmas?

– A könyvben a kosztümös műfajt egy ernyő-műfajként értelmezem. A történelmi tárgyú film, mint elnevezés nem igazán olvasóbarát, nehézkes, azonkívül fölmerül a filozófiai kérdés, hogy hol ér véget a történelem. Marc Bloch francia történetíró a történelmet úgy határozta meg A történész mestersége című művében, hogy az az „időben mozgó ember tudománya”, s ezzel mélyen egyetértek. Valahol praktikusan le kell zárni, meddig beszélünk kosztümös filmről, még ha a történelem állandó, folyamatos is. A kosztümös film egy olyan átfogó fogalom, amely döntően a XX. század közepe előtti cselekményű filmeket fogja át. Én rugalmasan kezeltem az időhatárt, de nagyjából az 1950-es éveket tekintettem határkőnek – az ezen évtizedben zajló filmeket még kosztümös filmnek tekintettem. Ezek műfajilag sokfélék lehetnek. Ide tartozhat a szó szoros értelmében vett történelmi film, mint – hogy egy hazai és egy sokak által kedvelt külföldi példát említsek – az Egri csillagok és A rózsa neve. Ezek a fajta kosztümös filmek, amelyeket a két említett alkotás reprezentál, történelmi filmek, mert mélyebb mondanivalóval rendelkeznek annál, semhogy csak a kalandokat halmozzák. Az adott kor emberét a maga teljességében mutatják be, egy izgalmas gyújtópontban, akár egy ostromlott várban, akár egy észak-itáliai kolostorban. Ezek a művek attól működnek, hogy konkrét helyszínen ugyan, de átfogóan mutatják be a kort. Eger ostroma magába sűríti minden végvár védelmét, A rózsa neve szerzetesi közössége pedig tükrözi a középkor minden szerzetesi szerepfelfogását és összes teológiai vitáját. Ez az igazi történelmi film, amely valamilyen kis emberközösség sorsában ábrázolja a széles társadalmat. Nem a történelmi szereplők halmozása teszi történelmivé egyik filmet sem. De a kosztümös film műfajába tartozhat egy kosztümös kalandfilm is, mint A Tenkes kapitánya vagy a Zorro-történetek. Nem véletlen a párosítás részemről. Mindig elképesztett, hányan tekintik A Tenkes kapitányát történelmi filmnek, s kérik számon rajta a Rákóczi-szabadságharc korának hiteles ábrázolását. Holott egy ízig-vérig kalandtörténet egy szerethető hősről, aki védelmezi a gyöngéket, és borsot tör egy kegyetlen kormányzó orra alá. Az ellenséget álruhában megleckéztető, átejtő, palacsintasütővel fejbe verő népi hős archetípusa, amely valószínűleg azóta létezik, amióta vannak katonai megszállások. A Rákóczi hadnagya, amely az ötvenes évek szuperprodukciójának számított, ellenben történelmi film, mert egy valóban élt történelmi személyiségről szól, még ha bizonyos pontokon, ahol a tények nem voltak ismertek, kiszínezték az életének egyes fordulatait. Külön műfaj a történelmi mese, mint A koldus és királyfi vagy A rab ember fiai. Szóval, a kosztümös film egy jó nagy átfogó ernyő-fogalom. Azért nem csupán történelmi filmekkel foglalkoztam a kötetben, mert ez a leszűkítés azt sugallta volna, mintha a többi említett alműfaj – a kalandfilm, a történelmi mese – nem lenne meghatározó akár egyének, akár közösségek identitására.

 – Mi az, amire a kosztümös film a globális világ érzéseinek kifejezésében lehetőséget ad?

– A globalizációnak kialakult egy olyan kicsengése a magyar közbeszédben, hogy valahogyan azt egyenlőnek tekintik a westernizációval, vagyis a nyugatos, s persze ezen belül észak-amerikai életmód és fogyasztási minták terjedésével. Az 1990-es években nagy vitákat lehetett látni a tévében és olvasni sajtótermékekben, hogy jó-e a globalizáció, és mi lesz, ha az amerikai tömegkultúra betör. Az amerikai tömegkultúra betört, és történt valami? Úgy értem, megszűnt a magyar kultúra? Nem, mint ahogyan a latin-amerikai, a török, a kínai és indiai sem szűnt meg. Sőt, mindegyik erősödött. Mind a négy térség egyenrangú versenytársa ma az Egyesült Államok filmgyártásának. A kis népeknek is lehetőséget adott a kosztümös film önmaguk megmutatására.

– És az egyes nemzetek érzéseinek kifejezésében mire ad lehetőséget a kosztümös film? 

- Mondok egy példát, mert példákon keresztül egyszerűbb megvilágítani. 2000-ben készült Mel Gibson főszereplésével A hazafi című film. Az amerikai függetlenségi háborúról szóló filmben egy angol ezredes, bizonyos Tavington volt a főgonosz, aki legyilkoltatja a sebesült amerikai foglyokat, és fölgyújtat egy templomot. Tavington alakját egy Banastre Tarleton nevű brit tisztről, az amerikai lojalista (királypárti) telepesekből álló Brit Légió parancsnokáról mintázták. Tarleton valóságos rémalakká növekedett az amerikaiak számára. Híres volt huszáros vakmerőségéről (majdnem sikerült elfognia Thomas Jeffersont, és elfogta Charles Lee tábornokot) és brutalitásáról. Hogy értette a dolgát, azt egy Cornwallis (a brit főparancsnok) által írott levél tanúsítja, amelyben azt írta, hogy „bárcsak három légiód lenne, és háromfelé tudnál szakadni. Nélküled nem mennénk semmire.” Tarleton tehát hős lett az angolok szemében, de az amerikaiak csak Mészáros néven emlegették. Mivel Liverpool polgármesterének a fiaként született, a liverpooliak igen büszkék rá. Edward Clein, a liverpooli polgármester bocsánatkérést követelt A hazafi rendezőjétől, Roland Emmerich-től, Tarleton emlékének meggyalázása miatt. Nyilvánvaló, hogy az ügy innen, Magyarországról nézve nevetséges. De gondoljunk bele abba, hogy egy 1848-as tárgyú magyar film kapcsán óhatatlanul más mondjuk Joszip Jellasics, Avram Iancu vagy Jozef Miroslav Hurban megítélése, mint a horvátok, románok vagy szlovákok körében. Ma már nem lehet megengedni démonizáló ábrázolásokat, mert azok rögtön ismertek lesznek egy másik országban. Ha Magyarország nem tanul a hasonló vitákból, nagyon hamar ilyen ellentéteket szabadít magára. 

(Folytatjuk)