Párhuzamos valóságok – januári krónika

Még mindig a vírus

Januárban napjaink a járvány mibenléte kapcsán a kétségek, a remények és a belenyugvás végletei között kavarogtak. Egyrészt nagyon is biztatónak tetszett az oltások mind szélesebb körben való elérhetősége, s az is látható volt, hogy a lakosság egyre nagyobb arányban igényli már a harmadik/negyedik oltást is. Másrészt a hónap közepére az is mind nagyobb tömegekben tudatosodott, hogy a negyedik hullám megszakítások nélkül nőhet át az ötödikbe, amiről sokáig inkább megnyugtató, semmint pánikra okot adó híreket kaphattunk. Az iskolák újbóli kinyitása ugyan számtalan aggodalom forrása lehetett, ám ezzel párhuzamosan az egyre fiatalabb korosztályok is – az oltással – a védettek közé kerülhettek. A többi európai országból ugyanakkor nagyon is ellentmondásos híreket kaptunk, akadt, ahol lazítottak, voltak országok, ahol újra szigorú intézkedéseket hoztak, jónéhány helyen pedig naponta éleződött a feszültség a beoltottak és az oltást elutasítók, valamint a korlátozások ellen tiltakozók között.

Magyarország – pontosabban szólva: a kormánya – azt az utat választotta, hogy az egész járvány-problematikát áttolta a magánszféra világába. Úgy vélte, hogy a járvány ma már elsősorban oltakozás kérdése, annak a feltételei pedig biztosítottak. E cikk keretei között nem végezhetjük el e hozzáállás kritikai elemzését, ehelyütt beérjük a legfontosabb adatok szóba hozatalával:

• december 31-én 150 553 fertőzöttet tartottak nyilván;
• január végén ez a szám: 225 801 volt (hetvenezres többlet);
• december 31-én az újonnan megfertőzöttek hétnapos csúszó átlaga 2726 fő volt;
• a január végi adatok szerint ez a szám: 15 272 (majdnem hatszoros növekedés);
• a napi tesztek száma ugyanebben az idő-összehasonlításban 16 661 és 48 756 volt;
• a járványban elhunytak száma: 39 186 és 41 229.

Azt csak csöndben jegyeznénk meg, hogy a 2143-as többlethalálozás nagyjából megegyezik a 2020-ban beindult járvány első nyolc hónapjában Covidban elhunytak számával. A magunk meglátása szerint a járvány egyáltalán nem csillapodik, sőt, a megbetegedések dinamikája januárban olyan magas volt, mint az eddigi legnagyobb aggodalmak idején. A következményei azonban szelídülnek, ugyanis sem a halálozási dinamika, sem pedig a kórházba kerültek, illetőleg a lélegeztetőgépeken lévők száma nem követte a megbetegedések rapid felfutását. Szerencsére. Vagy a magasnak éppen nem mondható – 65 százalék alatti – beoltottsági aránynak köszönhetően. Összegezve: a járvány ugyan a vezető hírek közül kiszorult, a mindennapi életünkből viszont aligha. Komolyabb szigorításokra nem látni sem szándékot, sem pedig tömeges igényeket; megtanultunk együtt élni a járvánnyal. Azt viszont nem tudhatjuk ma még, hogy ez a kényszerű együttélés majd mivel jár, inkább jó, vagy tragikus következményekkel.

Erről bővebben itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt olvashatnak.

Az infláció és kivédése

Amint az várható volt, az év végi bevásárlások, a felfokozott ünnepi fogyasztási szokások milliók számára tették megkerülhetetlenné és kellemetlenné az áremelkedések mindennapos élményeit. A januári hivatalos jelentések is első számú problémává avatták az inflációt. Néhány hónapos késedelem után, a kormány is belátta, hogy a választások előtti hónapokban nem engedheti meg az ez ügyben felmutatott tartózkodás luxusát. Az infláció trendjét és állandósulását amúgy legalább a tavalyi második félévben folyamatosan lehetett látniuk, de úgy vélem, hogy jobban bíztak a hetenként meghirdetett osztogatások, ajándékok, kedvezmények elsöprő erejében. Ezerszer lehetett hallani, olvasni, hogy „ez a kormány visszaadta a 13. havi nyugdíjat…amit stb.” – és azt gondolták talán, hogy az ilyen jellegű kommunikációs kampányokkal el lehet hárítani az inflációs nyomás kellemetlen politikai következményeit is. Nos, a januári számok láttán, látványos elhárító akció kezdődött és szokatlan döntéssel, befagyasztották fél tucat olyan élelmiszer árát, amelyek mindennapos fogyasztása valóban a lakosság elsöprő többségére, de leginkább a kispénzű tömegekre jellemző. Azóta nem győzik hangoztatni ezt a sikert, és e hencegés zajában aligha hallani meg a szakértők ama vékonyka csoportjának véleményét, miszerint ezek az intézkedések az infláció egészéhez mérten, elenyésző jelentőségűek és a kereskedők más termékek árának nagyobb emelésével igyekeznek majd behozni elszenvedett veszteségüket. A januári hírözönből csak nagyon kevesen érthették ki azt, hogy az ipari, mezőgazdasági és a nyersanyagbázisokban megmutatkozó áremelkedések további, nagyobb mértékű inflációs nyomást sejtetnek.

Erről bővebben itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt olvashatnak.

A Völner-Schadl-ügy és elhallgatása

Az igazságügyi államtitkár alá rendelt bírósági végrehajtói világ ezerszínű korrupciós ügye mindenképpen a tizenkét éves Fidesz-korszak legnagyobb szabású kirobbant botránya. Kellene, hogy ez legyen, de egyelőre nem az. Amit a nyomozati anyagok kiszivárogtatásából már eddig is meg lehetett ismerni, abból egy olyan széles körű, a hatalmi szféra teljes világát érintő gátlástalanság képe kerekedik ki, amelybe jobb helyeken egy egész kormánynak bele kellene buknia. Ehhez képest, az Orbán-kormány tagjai januárban úgy viselkedtek, mint akiknek ehhez nincs semmi közük és nem is lehet. A média elsöprő többségét uraló kormányzati világban a probléma egyszerűen nem is létezik. Ugyanakkor a megkérdezett, megszólított kormányzati tényezők minden egyes újabb részlet napvilágra kerülésekor hallgatásba menekülnek. Azt eléggé pontosan érzékelik, hogy ha ez a botrány a kampányhetekben középponti üggyé válna, arra rámehetne a választás egésze is. 

Január végén még nem látni, hová futhat ki ez a korrupciós botrány. Az az érzésünk, hogy a háttérben iszonyú erős belső küzdelmek lehetnek, mert rendszeresen kerülnek elő olyan pikáns és árulkodó részletek, amelyek önmagukban is megrendítő hatásúak lehetnének. Másfelől viszont az eddigi elhárítás annyiban sikeres lett, hogy a saját és közmédiát párhuzamosan el lehetett foglalni egyéb, mesterségesen kitermelt, nevetséges és átlátszó botrányok életben tartásával.

Hihetetlen, de elgondolkodtató, hogy a mai magyar közvéleményben milyen hatékonyan lehet visszaélni azzal, hogy felszámolódott az alapvető, illetőleg az ezredrangú problémák közötti világos különbségtétel. Egyelőre a Völner-Schadl-ügy ennek a kapitális veszteségnek a leglátványosabb illusztrációja.

Erről bővebben itt, itt és itt olvashatnak.

Kormányzati médiaoffenzíva

Kampányidőkben megszokott élményünk, hogy az éppen hatalmon lévők bámulatos sűrűséggel képesek rátelepedni a hazai nyilvánosság teljes felületére. Nemlétező, avagy nagyon is vitatható sikereik állandó megünnepeltetésével, ígéreteik ismételgetésével, ellenfeleik bármi áron történő lejáratásával stb. Nincsen ebben semmiféle újdonság – mondhatnánk, de ezúttal más is történik. Kétségtelen, hogy ezúttal is Orbán Viktor körül szerveződik a kampány-üzemmód. Szinte számba sem lehet venni, hogy januárban hányféle módon sikerült őt újra meg újra a napi hírek első vonalába betolni. Bármi áron, bármiféle eszközökkel. Pénzt kér pártjának, csekket küld – még ha ez az ország másik felét nevetésre is ingerli. Disznót vág műparaszti külsőségek közepette, Ákos-koncertre megy, zeneházat avat, falusi családot látogat, üzenetet vált Trumppal (de... minek is?), avat, megnyit, jelen van, szelfik tömege készül vele, gyerekes családokhoz toppan be váratlanul, óvodába megy, mert azt még az elődjei zárták be, felszentelteti az irodáját, lángost vesz a fabódénál, és mindenekelőtt: Mindig Ő a Jó Hírek első számú hozója. Kormányzati döntésekről is az ő Fb-oldaláról lehet értesülni, vagy szokásos pénteki rádiós monológjából. Kormány nincs is, csak ő van. Aki mindezt nem hiszi, látogassa meg a portálját, vagy az egyre népszerűbb Fb-oldalát.

Az idei tavaszon azonban a szokásos kampány-offenzívának akad másféle funkciója is, ami viszont nagyon szoros összefüggésben áll mindazzal, amiről az előző pontokban beszéltünk. Le kell foglalni lehetőleg a teljes nyilvánosság-felületet, bármi áron, bármilyen eszközökkel. Nehogy a járvány, az infláció vagy a Völner-Schadl-ügy megvitatása legyen a közbeszéd tárgya. Ha én uralom a közbeszédet, akkor a nyilvánvalóan kellemetlen dolgokat is én rangsorolom. Az inflációról – mintegy mellesleg – közlöm, hogy az külföldről jön; a járvány kapcsán elmondom, hogy mi mindent tettünk mi meg, egyedül mi, a magyar kormány; ha a korrupció szóba jön, akkor rámutatok az ellenfeleimre, és bármilyen probléma ürügyén kiemelem az ellenünk Brüsszelből irányított nemtelen támadások erejét. Továbbá – szerényen, de azért megemlítem –, hogy egyedül csak én vagyok képes velük szembeszállni.

Erről bővebben itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt olvashatnak.

Éledezik az ellenzék is

Januárban megkezdte az ellenzék is megmutatni magát. Összegyűjtötték a népszavazáshoz szükséges, kétszázezernél több aláírást, naponta újabb és újabb szakpolitikai programokat mutattak be, és nehezen, de mintha rendezték volna a miniszterelnök-jelölt és a támogató pártok közötti konfliktusokat. Mindezt az utolsó pillanatokban oldották meg; ezek után koncentrálhatnak majd az egyéni választókerületekben folytatandó munkákra. Úgyis ott dől el minden.

Erről bővebben itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt olvashatnak.

Zárszóként

Áttekintve az eddig leírottakon, némi riadalommal kell megállapítanunk: vészesen elhalványult a közéletben a sorsdöntő és az ezredrangú ügyek, dolgok közötti különbségtétel iránti érzékenység. Hihetetlen mértékben elolvadt a meghatározó jelentőségű folyamatok iránti érdeklődés a naponta kitermelt, bulvárszerű álesemények miatt. Mindez nem ennek a januárnak a terméke. Most csak e képtelenség tobzódásának lehettünk mindennapos, kényszerű meg- és átélői. Hosszú volt az a negyedszázados út, amit a bulvármédia végleges uralomra jutásáig, illetőleg az ehhez kitűnően alkalmazkodó politikai osztály szemfényvesztéseinek megszokásáig megtettünk. Lehetne egy kis pihenőt tartani e tavaszon, hátha a többség képes lesz még újból elővenni a józanabbik eszét.