Pataki Zsolt: a gyermekvédelemre költött pénzt befektetésnek kellene tekinteni - 1. rész

Rendszerszinten vannak problémák a gyermekvédelemben?

Azt látom, hogy az elmúlt tíz évben nagyon sokat romlott a gyermekvédelmi szakma helyzete. Akkor indult el egy központosítás. Addig az intézmények sokkal önállóbban tudták végezni a szakmai feladatukat. Valamikor 2014 környékén gazdasági szempontból központosították a gyermekvédelmi intézeteket. Létrejött a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság, mint középirányító szerv, és a korábbi minisztériumi szinthez képest egy szinttel lejjebb került a gyermekvédelem szakmai irányítása.

Melyik minisztériumhoz tartoztak?

Sok minisztériumunk volt. Kezdetekben a Népjóléti Minisztériumhoz, aztán az Egészségügyi Minisztériumhoz, a 2000-es évek közepén az Ifjúsági, Szociális és Családvédelmi Minisztériumhoz, majd az EMMI-hez, és jelen pillanatban a Belügyminisztériumhoz tartozunk. 

Ön szerint miért nem találta meg igazán a helyét a gyermekvédelem?

Számomra a mai állapotok szerint az a kép rajzolódik ki, hogy a jelenlegi finanszírozási felfogás szerint a gyermekvédelem nem termel, hanem pénzt visz el. Ugyanakkor nekünk, régi szakembereknek egyértelmű véleményünk az, hogy a gyermekvédelembe igenis pénzt kellene tenni, mert ez egy hosszú távú befektetés. A mi munkánknak köszönhetően, ugyanis azok a gondjainkra bízott, elesett, halmozottan hátrányos helyzetbe került gyerekek, akik a gyermekvédelmi szakellátásban, az otthont nyújtó támogatás kapcsán nevelést kapnak, remélhetőleg a későbbiekben nem az állam által közpénzen eltartott állampolgárok lesznek. Egyszerűen fogalmazva, finanszírozni szükséges a nevelésüket, azért, hogy felnőttkorukban adófizetők lehessenek. Fontos tisztázni, hogy itt mindenféle, gyökértelen, nehéz sorsú gyerekről beszélünk, és a szakellátásnak pont az lenne a feladata, hogy olyan módon tudjanak felkészülni az életre, hogy azután a saját lábukon meg tudjanak állni. Vagyis ne az utcára kerüljenek, ne hajléktalanok legyenek, legyen egy szakma a kezükben, hogy el tudjanak indulni az életben. Ez lenne a gyermekvédelem legfontosabb feladata, de ehhez bizony, befektetés szükséges. Ám az utóbbi időszakban egyre inkább a pénzelvonás dominál. Eklatáns példa, hogy tudok olyan intézményről, ahol a kollektív szerződésben foglalt pótlékok elvonását is tervezik.  

Azt lehet tudni, mennyi országosan a gyermekvédelem költségvetése?

Országos szinten összességében nem tudom megmondani, de nyilvánvalóan minden intézménynek más a költségvetése. Viszont tudok olyan intézményről, amelyiknek az elmúlt 3-4-5 évben nem nagyon változott a költségvetése. Ebből azért azt el lehet képzelni, milyen szűkös keretek között működnek intézmények.

Azt azért lehet tudni, hogy összességében kevés a pénz?

Én azt gondolom, hogy igen. Ez leginkább a dologi kiadásokban jelenik meg, mint a felszerelési, használati tárgyak, a foglalkoztatásokhoz, fejlesztésekhez szükséges felszerelés, rezsiköltségek, lehetne még sorolni. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a dolgozók személyi juttatásai megfelelő szintűek. A gyermekvédelemben nagyjából fele-fele arányban dolgoznak pedagógus vagy felsőfokú végzettségű szakemberek, és olyanok, akiknek nincs diplomás végzettségük, de nagyon fontos a munkájuk. A pedagógus besorolásúak főleg a szakellátásban vannak és érintette őket a mostani bérrendezés. A nem pedagógus végzettségűek viszont ebből kimaradtak és ez – ahogy a köznevelésben is – borzasztó bérfeszültséget okoz. A költségvetés másik oldalán, a dologi kiadásoknál pedig a gyerekek ellátására fordítható összegről beszélünk, ami a ruhától kezdve az étkezésen keresztül a rezsiszámlákig sok mindenből tevődik össze. Erre reálértékben egyre kevesebb a pénz. 

Ez azt jelenti, hogy nem kapnak eleget enni, ruhát, hidegben kell aludniuk?

Ez általánosságban nincs így. De az egyértelműen érzékelhető, hogy nincs annyi pénz, ami ahhoz lenne szükséges, hogy igazán eredményes munkát lehessen végezni. 

A kegyelmi botrány kapcsán kiderült, hogy abban az intézményben, ahol a szexuális bántalmazás történt, mások is tudtak arról, mi folyik az intézmény falai között, de nem jelentették, vagy, ha meg is tették, hiába. Az hogyan fordulhat elő, hogy a gyerekek szexuális bántalmazás áldozatai lesznek, és ez nem derül ki?  Van-e hivatalos útvonal, vagy inkább lebeszélik róla azt, aki jelentené, mert az otthonnak és magának is árt.

Elég messzire kell visszatekinteni a tisztánlátáshoz. Amikor Magyarország belépett az 1989-es Gyermekvédelmi Egyezménybe, akkor az országban elindult egyfajta szakmai munka, aminek a végeredménye az 1997-es gyermekvédelmi törvény lett. Abban az időszakban, az akkori társadalmi körülményekhez viszonyítva ez egy nagyon modern, és szakmailag nagyon előremutató törvény volt. Sok más mellett, már rendelkezett arról is, hogy gyermekbántalmazás esetén hogyan és mi módon kell eljárni. Ugyanakkor konkrétan nem részletezte és ebből adódóan többféleképpen lehetett értelmezni. Ennek felismerése után, jóval később, a fenntartónál készült egy gyermekbántalmazás esetére szóló módszertani útmutató. Azt is fontos tudni, hogy a gyermekbántalmazás az elhanyagolástól a fizikai, szexuális bántalmazásig terjedően igen széles skálán mozog. Visszakanyarodva Bicskére, a bicskei igazgatóval szemben már 2012-ben indult egy eljárás. Az akkori központi gyermekvédelmi felügyelőségről szakemberek mentek Bicskére az ügy kivizsgálására, és a vizsgálat azzal zárult, hogy bizonyíték hiányában nem történt semmi. A gyermekvédelem berkein belül ez az eset borzasztó nagy megbotránkozást, felháborodást keltett már 2012-ben is. A bicskei ügyből okulva, 2015 környékén készült el a már említett módszertani útmutató gyermekbántalmazás esetére. Erről a szakmai berkekben több szinten volt szó, konzultációk, szakmai egyeztetések zajlottak, elindult róla a közbeszéd. Ezután, 2016 végén a bicskei gyermekotthon igazgatójának újra előkerültek a gyermekek ellen elkövetett cselekményei, és ez még jobban felgyorsította a gyermekbántalmazással kapcsolatos módszertan kidolgozását, ami végül 2018-ban lépett életbe. Ez már jóval szigorúbban határozza meg, mi módon kell eljárnia annak a kollégának, aki észleli, vagy annak, akiben csak felmerül a gyanúja a gyermekbántalmazásnak. Nagyon fontos, hogy a módszertani útmutató nem tesz különbséget a gyermekbántalmazás ténye vagy a gyanú észlelése között. Pontosan le van írva, hogy mi a dolga az észlelőnek, kinek kell jelentenie, szólnia. Ebben az útmutatóban az is meg van határozva, hogy az intézményvezetőnek mi ilyenkor a feladata.  

Ma mi a helyzet, van pontos tudásuk a gyermekotthonban dolgozóknak arról, hogy mit kell tenni ilyen esetben, vagy pont azért, mert olyan kevés a fizetés, lassan mindegy is, hogy ki vállalja ezt a munkát?

Azt gondolom, nem pénzkérdés, hogy ki mennyire végzi jól a dolgát, vagy mennyire figyel oda a rábízott gyerekekre. A pénzkérdés inkább azzal függ össze, hogy egyre kevesebb az elhivatott, jó szakember, mert ők máshol is megtalálhatják a számításukat. 

Miért, mert egyre kevesebb a fizetés?

Nyilván az is közrejátszik. A mostani pedagógus-béremelés kapcsán már elmondtam, mit gondolok, most arról beszélnék, hogy eddig a szociális szférával körülbelül egy szinten kerestek a gyermekvédelemben – mondhatnám, hogy egy kétkezi szakmunkás csak röhögne ezen. Nagyon kicsi pénzekről beszélünk. Szóval ezért is, de én azt gondolom, hogy a szakma valóban elkezdett nagyon felhígulni, már ha van, aki egyáltalán hajlandó belépni a rendszerbe. Mert a szakember-hiány arányaiban talán nagyobb, mint a köznevelésben, bár erről csak tapasztalati adataim vannak. Azt látom, hogy egyre kevesebb hozzáértő szakember van, aki a gyermekvédelemben hajlandó dolgozni. Sok szakember nem találja meg a számítását, és nem feltétlenül csak anyagilag, egyre inkább morálisan. A bicskei ügyre visszatérve, én úgy tudom, hogy ott először 2012-ben a nevelők tettek jelzést arról, hogy a rájuk bízott gyerekeknél milyen gyermekbántalmazási gyanú merült fel. Ők tulajdonképpen az igazgatónak tudtak volna jelezni, mivel azonban az igazgató volt az érintett, ezért kiléptek az intézmény falai közül, máshol tették meg ezt a jelzést. Nekik erre joguk volt, sőt kötelességük. Ugyanakkor a vizsgálat mégis úgy alakult, hogy ott, akkor, bizonyíték hiányában nem tudtak feltárni semmit. Most, a megszigorított eljárásrend alapján azonnal föl kell függeszteni bármelyik munkavállalónak a munkaviszonyát, ha vele kapcsolatosan gyermekbántalmazásnak csak a gyanúja is felmerül. Ennek viszont van hátulütője – és ez is érződik a gyermekvédelmi szakellátásban dolgozók jelenlegi munkamoráljában –, hogy azok a gyerekek, akik valamiért ellenségesek a nevelőikkel, bármit kitalálhatnak ellenük, elég egy másik nevelőnek jelezni, akinek kötelessége ezt jelenteni. És sajnos, ilyen elő is fordul. Sokat elárul a szakmai berkeken belüli mondás: „a gyereknek több joga van, mint nekem”. Vagyis reálisan nézve, ez a gyermekbántalmazással kapcsolatos, a fenntartó által kiadott módszertani útmutató ugyan a gyerekek még fokozottabb védelmére irányulna, ugyanakkor lehetővé teszi a kollégák elleni igazságtalanságot. Ettől sokan menekülnek.

Csakhogy, a gyerekek honnan tudnák, hogy a kezükben van egy ilyen lehetőség, hiszen ők nyilván nem olvassák a fenntartó által kiadott módszertani útmutatót…

Nem olvassák, de, ha előfordul bárhol egy ilyen eset, azt rögtön össze tudják kötni. Ezek a gyerekek attól, hogy gyermekotthonban vannak, még nem buták, és helyzetükből adódóan, arra determináltak, hogy túléljenek. Nem mondom, hogy ez általános. Most egy kicsit a végletekről beszélek. Mert nem általános, az sem, hogy bármiféle gyermekbántalmazás történik a gyermekvédelmi intézményekben, de az sem általános, hogy egy gyerek szándékosan akar rosszat bármelyik nevelőjének. Időnként előforduló dolgokról beszélek, de ez sajnos benne van a mostani helyzetben. 

A fenntartó által kiadott szigorú módszertani útmutató ma is él. De pontosan mit ír elő?

Aki bántalmazásra utaló jelet, vagy akár csak annak a gyanúját észleli, az azonnal jelzi az igazgatónak, intézményvezetőnek. Az igazgatónak nyolc órája van arra, hogy telefonon, 24 órája pedig, hogy írásban is jelezze a fenntartónak. Ezt követően belső vizsgálatot kell lefolytatni, amire tíz nap áll rendelkezésre. A belső vizsgálat eredményeként dől el, hogy feljelentés, és büntetőügy lesz-e belőle. Persze lehet olyan súlyú a bántalmazás, hogy azonnal büntető feljelentéssel kell élni. Vagy, ha nem olyan súlyú az eset, akkor lehet, hogy fegyelmit kap az illető, de több más lehetőség is van.

És ha történetesen épp az igazgató a „ludas”?

Ez volt a nehéz kérdés Bicskén. Ilyenkor a kollégáknak ki kell lépniük az intézmény kereteiből, és közvetlenül a fenntartónak kell jelenteni a gyanújukat. Ez már azonban egy kicsit nehezebb, mert ahhoz már emberileg erősnek, és szakmailag elkötelezettnek kell lenni, hogy a kollégák ezt merjék vállalni. Ha ugyanis nem jön be – ahogy 2012-ben nem jött be –, akkor simán elő is fordulhat, hogy más munkahelyet kell keresni.

(Folytatjuk)