Reformok kellenek, hogy a bizottság rendesen be tudja tölteni az uniós jog őrzőjének a szerepét

Az EU Bizottsága a szerződések őrzője, vagyis biztosítania kell, hogy az EU tagállamai alkalmazzák az uniós jogot. Ehhez indíthat úgynevezett kötelezettségszegési eljárásokat, amelyek végső esetben az Európai Bíróság elé kerülhetnek, majd, ha az érintett tagállamok a bíróság döntését sem hajtják végre, bírságokat lehet kiszabni rájuk. A bizottság ezt az eszközt a hetvenes évektől a kétezres évek elejéig lelkesen alkalmazta – emlékeztet a Politico-ban megjelent cikk. 

Ugyanakkor 2004 óta meglepő és elgondolkodtató módon zuhan a bizottság által indított ilyen eljárások száma – mutattak rá a szerzők. Öt évtizedet felölelő kutatásuk során kiderítették, hogy 2004 és 2018 között 67 százalékkal esett az újonnan indított eljárások száma, a bírósághoz továbbítottaké pedig 87 százalékkal. Ma a bizottság országonként mindössze évi két-három eljárást visz a bíróság elé, vagyis a hetvenes évek óta a legkevesebbet. Arra viszont nem találtak bizonyítékot, hogy az eljárások számának csökkenése mögött az állna, hogy a tagállamok jobban megfelelnek a követelményeknek. 

Mi több, a legélesebb viszályok zajlanak az uniós politika, a demokráciadeficit, az EU-val szembeni fokozódó szkepticizmus, az európai integráció és a jogállami válság körül. Az alapelvek betartásának számonkérésében az enyhítése – a szerzők szerint – tudatos politikai stratégia eredménye. A kétezres évek elején fokozódott az Európa-szkepticizmus, és a bizottság politikai vezetése aggódni kezdett amiatt, hogy az uniós jog szigorú betartatása elidegenítheti a tagállamok kormányait, ami veszélyeztetheti a bizottság javaslatainak a támogatását. José Manuel Barroso akkori elnök és a bizottság több más vezetője úgy döntött, hogy visszafogja a kötelezettségszegési eljárások indítását a kormányok támogatásának visszaszerzése érdekében. A bizottság ezzel részben feláldozta őrzői szerepét azért, hogy megőrizhesse szerepét az integráció motorjaként. 

A folyamat összefüggésben állt azzal is, hogy a kétezres évek közepe előtt a kötelezettségszegési eljárások indításáról főleg a bizottság karrierdiplomata és jogi szolgálat jogászai döntöttek, míg a Barroso vezette bizottság a folyamatot az addigi illetékesek tiltakozása dacára centralizálta, és nagyobb mértékben a bizottság elnökének és főtitkárságának az ellenőrzése alá vonta. A stratégia elérte a politikai célját, de ennek ára volt. A kormányok a tanácsban messzemenően támogatták a bizottságot, és egy ennek okáról megkérdezett tisztségviselő a támogatást azzal indokolta, hogy a bizottság új megközelítése megkönnyítette az életüket.

Fontos hangsúlyozni, hogy a kötelezettségszegési eljárások terén tapasztalható visszahúzódását a bizottság politikai megfontolásokra alapozta, de nem volt részrehajló: kiterjedt minden politikai területre és minden tagállamra. Ennek ellenére, nagyobb hatással volt, mint azt a kezdeményezők előre látták: visszafogta a számonkérést. A bizottság munkatársait elbátortalanította a kötelezettségszegési eljárások felépítésében, mivel a legtöbb ilyen eljárás a nemzeti kormányokkal folytatott homályos politikai párbeszéd nyomán indult. Mindez különösen rossz időpontban ment végbe: nem sokkal azt megelőzően, hogy az olyan tagállamok kormányai, mint Magyarország és Lengyelország elindultak a tekintélyelvűség útján, és elkezdtek kihívássá válni az uniós jogrend alapjainak  tiszteletben tartását tekintve, vagyis akkor, amikor hatalmas szükség lett volna az unió jogi eszközeinek határozott alkalmazására. 

Ez a furcsaság az EU gyökereiben mutatkozó alapvető feszültségre világít rá: az, hogy a kötelezettségszegési eljárások feletti ellenőrzést a bizottság technokratáitól a politikai vezetők kezébe helyezték, az EU demokráciadeficitjével kapcsolatos bírálatokra adott válasz része volt. A színfalak mögött a politikusabb bizottság kialakítására irányuló törekvés érintette a számonkérést is. Egy volt tisztségviselő kifejtette: nem lehet reggel politikacsináló, este pedig technokrata bizottságnak lenni. 

Ahhoz, hogy a bizottság átpolitizálása ne ássa alá a testületnek a szerződések őrzőjeként betöltött szerepét, helyes lenne fontolóra venni olyan reformokat, amelyek elkülönítenék egymástól a bizottság e két hatáskörét. A bizottság kötelezettségszegési eljárásokkal kapcsolatos jogköreit alighanem el kellene szigetelni a bizottság politikai vezető funkcióitól, éppen úgy, ahogyan a tagállamokban meg kell védeni az ügyészségeket a kormányok nyomásától. Az európai vezetők gyakran mondják, hogy az EU a jogállamra épülő közösség. Nehéz lesz azonban fenntartani ezt a közösséget, ha fennmarad a bizottságra gyakorolt politikai nyomás, hogy a tagállamok kormányainak támogatását az egyéb kötelességei elhanyagolása árán szerezze meg – figyelmeztettek a szerzők.