Rendszerhasználat

Hónap végén viszont mindig megjön a számla: ennyit és ennyit fogyasztottunk, cserébe pedig ennyit és ennyit kell fizetnünk. Fizetünk is becsülettel, amíg tudunk… Időnként azért az ember elidőzik a számlánál, elkezdi böngészni a részletes tételeket és a meglepetéstől elakad a lélegzete. Ugyanis a legnagyobb tétel nem is az aktuális, adott hónapban mért fogyasztás, hanem a RENDSZERHASZNÁLATI DÍJ.  

Elhasznált rendszer

Hogy is van ez? Miért is kell még külön is fizetnünk a rendszer használatáért? Hiszen beszedik az adóinkat, példátlan mértékben megadóztatják a mindennapi fogyasztásainkat, az élelmiszervásárlásainkat, a tankolásainkon is elsősorban a költségvetés gazdagszik, és a legalapvetőbb közigazgatási szolgáltatások árai is megállíthatatlanul emelkednek, nem beszélve a láthatatlanul reánk rótt terhekről. (A tranzakciós illetékektől, a jogosítvány-árakig, a büntetési tételek megemelkedéséig, se szeri, se száma a rejtett inflációs trükköknek.) Sokba van ez a Rendszer nekünk, és úgy tűnik, mintha nem is magunkat, hanem csak egy vékonyka réteget finanszíroznánk, egy olyan kislétszámú csoportot, amelynek a vagyona, jóléte még a Covid és az infláció éveiben is rendületlenül, példátlan mértékben gyarapodott és gyarapszik – minden pillanatban.

Miért nem a Rendszer fizet nekünk azért, mert egyáltalán még elviseljük? Igaz, a legeslegutolsó kormányfői ígéretekből mintha azt lehetne kihámozni, hogy jövőre megint pénzesőt várhatunk, ami már azért is érthető, mert választások előtti év lesz. Jó lenne viszont azt is az emlékezetünkbe idézni, hogy a legutóbbi (2021-22-es) kegyosztással is inkább jártunk hosszabb távon pórul, semmint szerencsésen. Utána az árfolyamromlással, valamint a két éven át szorongató inflációval együttesen kamatostól vették vissza tőlünk a 21-22-es, féléves adakozás jótéteményeit. Most, a szeptemberi Nagy Terv meghirdetése nyomán joggal lehet deja vu-érzésünk, ezt a trükköt nem is oly régen egyszer már láthattuk, az élesebb emlékezetűek pedig azt is tudhatják, hogy történelmileg hasonló „megoldásokból” kivétel nélkül rosszul jött ki Magyarország népe. 

Egyszóval, nagyon elhasználtnak tűnik ez a Rendszer és mind többen érzik megengedhetetlen túlzásnak a jelenlegi rendszerhasználati díjat. A fogyasztásunk számottevően nem nő, a rendszerhasználati díjak viszont szünet nélkül emelkednek.

A konkrétumok szintjén

Amit e pontig írtunk, egyfajta általános következtetés és a hosszabb távon megfigyelhető tendenciákkal történő számvetés eredménye. Ám aligha juthatunk másféle eredményre akkor, ha csak a legutolsó harminc nap, a mögöttünk hagyott szeptember tanulságait kezdjük ízlelgetni.

Először is, balhé hátán újabb balhé, mintha a Rendszer mindennapos működésének a drapériáit valakik szándékkal szaggatnák szét. És mi, nézők/hallgatók, csak a szájunkat tátva hallgatjuk a hivatalos kormányzati sületlenségek tömegét, amelyekkel eme botrányokat kívánják megmagyarázni. Szép kis esettanulmány állhatna össze például a Bese Atya lebukását követő kommunikációs zűrzavarok sokszínű csokrából. És e képmutató affér hatásai még el sem múltak, amikor ugyanez a nagyüzem kénytelen volt megbirkózni a fő-főstratéga kapitális elszólásával. Hogy tudniillik reálpolitikai szempontból nézve, semmi értelme nem lenne az esetleges megszállókkal szembeni nemzeti ellenállásnak… Amit még legfőbb védője – a miniszterelnök is – kénytelen volt „hibának” minősíteni. Türelmesebb elemzők nem voltak restek kimutatni, hogy ez az egyszeri, egyedi „elszólás” valójában nagyon is szerves terméke annak a meg nem magyarázott külpolitikai fordulatnak, amelynek jegyében 2014 óta a legfelsőbb vezetés több mint feltűnő lojalitást tanúsít a jelenkori orosz vezetéssel szemben. Azzal az orosz vezetéssel, amely a legkevésbé sem törekszik arra, hogy megkülönböztesse magát a valaha volt szovjet nagyhatalmi arroganciától.

(További részletek itt, itt)

E két, kellően széleskörű megütközést arató példázatra ideig-óráig még rá lehetne sütni az egyszeri/egyedi, következésképpen a véletlenek-szülte jelleget, ám akadt itt szeptemberben ennél vaskosabb és tartósabb, mondhatnánk stratégiai fontosságú botrány is. A hónap derekán Matolcsy György minden korábbi megszólalásához képest is radikálisabb kritikát gyakorolt a kormányzat elmúlt néhány évében követett gazdaságpolitikája fölött, amit a leginkább illetékes miniszter aligha hagyhatott szó nélkül. A hazai közönség napokon át találgathatta e szópárbaj végső kimenetelének okait, miközben talán többszázezer állampolgár döbbenhetett rá arra, amit közgazdászok népes csoportja évek óta ír és mondogat: a magyar gazdaság rossz pályán halad. És e tény eltakarásában már a kormányzat sem képes egységes és optimista magyarázattal előállni. 

(További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt)

 A kormányfő hazatalál

Talán e kommunikációs kudarcok és zavaros kormányzati lépések kényszeríthették Orbán Viktort arra, hogy hónapok óta építgetett nemzetközi fontosságát kénytelen legyen egy időre felfüggeszteni. Az idei évben lényegében az új európai koalíció megalkotásával volt elfoglalva, amelyben felemás eredményeket tudott felmutatni. Ebbéli szerepét még kiegészítette a Béke Nemzetközi Kovácsa – jórészt önjelölt – mivoltával is, amely tagadhatatlanul teremtett az ő számára is szokatlanul széles, folyamatos és intenzív nemzetközi publicitást.

Mindeközben itthon a Tisza Párt egyre szorosabb riválisává vált a kormányzó erőnek, ráadásul Magyar Péter a példátlanul forró kánikulai hetekben képes volt ország-világ számára is kézzelfogható és mindennapos élménnyé tenni azt, amit milliók a maguk tapasztalatai alapján amúgy is jól tudhattak. A hazai kórházak és egyéb egészségügyi intézmények tarthatatlan helyzetét. 

(További részletek itt, itt, itt)

Az ősz beköszöntével pedig komoly esélye nyílott arra is, hogy sikeres akciózását folytathassa a vasúti hálózat, valamint az iskolarendszer közismert gondjainak kritikai bemutatásával. Talán így is lett volna, ha a szeptemberi árvíz nem teremt gyökeresen új helyzetet. Egy-két napig azt lehetett érzékelni, hogy ebben is majd a Tisza aratja le a babérokat, ám Orbán Viktor is elővette egykori Árvízi Hős mivoltának kellékeit, mert ekkora tér- és kommunikációvesztést már nem engedhetett meg. Sem magának, sem a pártjának. Lett is példátlan szereplési kényszer, amit rutinosan tudott ki- és felhasználni.

(További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt)

S ha már hazatért, akkor… Kézbe kellett venni az elhagyott, feledésbe süllyedő omnipotens Vezető minden fontos kellékét. Szeptemberben egyszerre szállta meg a kormányzati fellépés valamennyi fórumát. Először jött a szokásos Kötcsei Hétvége, majd a nagyívűnek beharangozott előadás a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen. Továbbá az újbóli péntek reggeli rádiómonológok révén igyekezett megerősíteni nemcsak a Kivételes Stratéga képét, hanem a tettre kész, operatív és mindenről tudó, univerzális Vezető imázsát is. E sűrű fellépéseken mintegy mellékesen lehetett megtudni a kormányfő 130 pontból álló aktuális programját is, amelyből a legkevésbé sem a nagyívű jövőkép, hanem éppenséggel a megszorítások, a legégetőbb kényszerlépések elkerülhetetlensége lett kihámozható.

(További részletek itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt)

Mindez már a 2026-os választások előjátéka. A kormányfő szeptemberi médiaoffenzívája egyfelől szeretné megerősíteni a pótolhatatlan és a Jövőt egyedül garantálni képes vezető képét. Másfelől pedig a kormányképesség szüntelen bemutatásával kívánja kiegyensúlyozni és ellenpontozni riválisa váratlanul nagyra nőtt népszerűségét. A hónap végére érve, szinte teljesen feledésbe szorult szeptember számos, korábban még akár lényegesnek is tűnő, egyéb botránya. Az iskolai mobilhasználati ügyektől az Iványi Gáborékkal történő leszámolások legújabb galádságáig, a palack-visszaváltási kálváriáktól a Csádban való érthetetlen katonai szerepvállalásig, a szüntelen vasúti balesetektől a kétségbeejtő demográfiai mutatókig – minden ügy a zavaros Múlt martalékává vált akkorra, amikor a politikai szezon igazi nyitányához értünk, az őszi parlamenti ülésszak kezdőnapjáig. Ettől kezdve, helyreáll a Rend: a közszolgálat reggeltől estig szolgálhatja a kormányzati propaganda kampány-előkészületeit. A talpra kelt Tisza pedig tovább keresheti a maga mozgásterének bővülési esélyeit a rendszer keretein kívül, továbbra is bízva az informalitás és a social média növekvő erejében.

Minden mozgásba lendül tehát. Kivéve a rendszerhasználati díjakat, azok még maradnak. Egyelőre. Amíg a közönség hajlandó fizetni.