Réz András a járvány után: rém furcsán kezdtünk viselkedni

– Volt-e a világ filmiparában ilyen jelentős kényszerszünet, recesszió, visszaesés, mint a járvány alatti két-három hónap? Hirtelen csak a háborús időszakok jutnak eszembe, de akkor – mintha éppen hangulatjavító „terápiaként” – nem torpant meg a filmgyártás sőt, futószalagon gyártották a filmeket.

– Abban igazad van, hogy a hangulatjavító vagy éppen propaganda célú filmek gyártása nem állt le háborús időkben sem. De az a fajta filmgyártás is csak addig prosperált, amíg nem bombázták le a filmstúdiót, és nem pusztították el válogatott módokon a filmcsinálókat.

– Felvet-e a kényszerszünet új mozgóképes megoldásokat vagy műfaji változást, egyfajta neo-neorealizmust a filmkészítésben?

– A második világháború után bontakozott ki igazán a neorealizmus – mint szegény művészet. Éppen a fenti okok/hiányok miatt. De ezzel az összehasonlítással nem tudunk választ adni a mai kérdésekre. A mozgókép világa is iszonyúan felgyorsult. És a mozgóképes tartalom ma már elsősorban nem a mozikban jelenik meg. És tegyük gyorsan hozzá, hogy az eszközök és az emberek többnyire túlélték ezt a negyed évet. Az meg elég bonyolult kérdés, hogy ez a három hónap átállított-e kapcsolókat a film- és moziipar kifinomult marketológusainak fejében. Biztosan te is vettél részt olyan online vagy offline beszélgetésekben, amelyek arról szóltak, mi lesz a vírus után. Az egyik oldal abban bízott, hogy egy lelassult, meditációra fölöttébb alkalmas időszakot követően nem térhetünk vissza oda, ahol ez elkezdődött. Szóval, hogy új gondolatok születnek, képesek leszünk másként szemlélni a világot, saját esendőségünket… Tehát jobb lesz a világ. A másik, a pesszimista oldal meg azt mondta, szarabb lesz a világ, mert a kicsik, a különlegesek, a furcsák elesnek, a nagyok, a gigaglobálok pedig még azt is felzabálják, amit eddig nem sikerült. Egyelőre az utóbbi irány tűnik valószínűbbnek.    

– Van-e arra nézve bármilyen jel, szándék, hogy ez az időszak megjelenik a filmekben is; nem csak mint téma, de mint egyfajta különös, globális „spleen”, árnyék és ennek következményei, hangulata az emberi lélekre, (anti)szocializációra?

– Az ördög tudja. Nyilvánvalóan perceken belül elkészül néhány dokumentumfilm vagy olyasmi. És mérget vehetsz rá, hogy a filmírók már durván rohamozzák a stúdiókat járványfilmekkel. A producerek pedig tanácstalanok. A téma most forró, de mire elkészül a film, ki tudja, milyen állapotban lesz a világ. Meg tudnád most mondani, jövő ilyenkor mit gondolunk, mitől félünk, mit gerjeszt a világháló? A független film azért más világ, és bízom benne, hogy már most is sokan rágódnak azon, mi történt velünk ezekben a hónapokban. És most nem a vírusra, a védekezésre meg ilyesmire gondolok, hanem azokra a nehezen feltárható belső történésekre, amelyek hatására rém furcsán kezdtünk viselkedni. Hogy nincsenek mintázatok. Mintha most minden egyes ember izolált atomi részecskeként élte volna meg az eseményeket. Meg hogy miközben óvtak bennünket az összeesküvés-elméletektől, a rémhírektől, nem voltak egyértelmű tények a hírpiacon. Érted: mi történik Digitália polgáraival?

– Miként hatott és hat a járvány alatti-utáni kényszer a mozikra? Nagyságrendileg van-e arról információ, hogy – mondjuk, az előző évhez képest – százalékosan mekkora anyagi veszteséget kénytelenek elkönyvelni?

– A mozik brutális veszteségeket szenvedtek el. A legnagyobb amerikai hálózat, az AMC 2,2-2,4 milliárd dolláros veszteséget jelentett be. (Azért nem árt tudni, hogy az AMC többségi tulajdonosa a kínai Wanda Group.) Június elején még nem voltak biztosak benne, hogy egyáltalán újraindulnak-e. Egy hete azt jelentették, hogy mégis – szerényen 450 moziban. Ami természetesen az életben maradáshoz kevés. A Wanda feltehetőleg eszeveszetten számol. Sok pénzt nyomott ebbe a hálózatba, amelynek a nézőszáma már évek óta csökken, és csak a jegyárak emelésével lehetett eredményeket produkálni. Ettől persze még dönthet úgy, hogy a mozikat átalakítja body gymmé, tetováló és műköröm-építő kombináttá, e-sport stadionná vagy amit akarsz. Ha megroppan az amerikai mozihálózat, az amcsi filmipar főként az ázsiai mozipiacra termel majd. A filmjeik többsége már úgyis oda készül. Meg egy kicsit a Közel-Keletre. Ezekben a régiókban nem a politkorrektséggel, hanem egészen más cenzurális problémákkal kell szembenézniük. Az ezekre a piacokra készülő filmek már így is szanaszét vannak „korrigálva”. Az amerikai és az európai néző, akinek a filmes anyanyelve már néhány évtizede az amerikai filmekre épül, jobb híján átnyergel a streaming médiára. Ne kérdezd, mi lesz! Fogalmam sincs. A ménkű drága műanyag, na, jó CGI filmek viszik be a nézőket a moziba, de ha nincs mozi, minek ilyet gyártani. Ha meg nincs, akkor a néző majd online teszi boldoggá magát. És akkor tényleg nem kell rettegni, hogy mi lesz ezzel a sok potenciális vírusgazdával a moziban. Színházban. Koncerten. Könyvtárban. 

– Ebben az évben talpra áll-e a „mozibiznisz”?

– Semmiképpen. Ezt a kiesést idén nem tudja behozni. Ráadásul a forgalmazók, a stúdiók is hezitálnak. Félnek rögtön benyomni a már kész sikerfilmeket, mert mi van akkor, ha a nézők még nem mernek beülni, vagy a korlátozások miatt, csak sokkal kevesebb néző ülhet be? Bukta. Ha viszont a régi filmekkel próbálkoznak, az alul semmiben mozizó néző szélesen röhög, mert ezeket már rég letöltötte a fehér-szürke-fekete zónában. Most akkor csak szolidaritásból kellene megvennie a mozijegyet? Sok forgalmazó döntött úgy, hogy majd késő ősszel… Majd karácsony előtt… Csak addig kellene kihúzniuk a moziknak? Vagy addigra bevétel híján megszűnnek? Az elmúlt időszak bizarr történései közepette erősödött az online. Mindenben. Most nem untatlak azzal, mennyi minden esett ennek áldozatául. Ha ez a trend folytatódik, a streaming média erősödik, legföljebb online rendeled a nachost a legújabb sorozathoz. Marad az HBO, a Netflix, az Amazon, a Hulu, a Disney… Aztán, hogy ki egyesíti őket, hogy a végén felvásárolja az egész kupacot, nem tudom. Az egész helyzet azért teljesen őrült, mert a közvélemény-kutatások, statisztikák hiteltelenné váltak, egyre kevésbé mernek ezekre támaszkodni, ezért – talán nem is meglepő módon –, a piac rohan Digitália polgárainak szeszélye után, rááll a mikrotargetingre, az arcfelismerésre, a térfigyelésre, és lassan egyénenként vadássza le a fogyasztót. Gáz, mert a moziban meg emberek vannak.

– Visszatér-e a sajnálatosan elhalt szabadtéri mozik világa?

– Nem. A mostani hype sokkal inkább nosztalgia. A kertmozik vagy az autós mozik más korhoz, más életformához kötődnek. A jelen helyzetben tekintsük vicces pótléknak. Poén, vicc, de üzleti tervet nem építenék rá.

– Tudunk-e olyan nagy szuperprodukcióról, amit 1. elvesztettünk a járvány miatt; 2. jelentős késéssel készülhet csak el?

– Sajnos, a rohadt nagy költségvetésű szintetikus izék ezt túlélték. Késés nyilvánvalóan lesz. Hogy a mozipiac, a szórakoztatóipar változásai felülírják-e a terveket, nem tudom.

– Hallhattunk-e nagy bukásokról a stúdiók világából, tönkrement-e számottevő névvel rendelkező stúdió?

– Majd kiderül. Egyelőre a lefagyasztás igazi elszenvedői azok, akik elveszítették a munkájukat.

– Avagy éppen ellenkezőleg, a filmvilág csendben kibekkelte ezt az egész rendkívüli helyzetet?

– Ha a filmvilágról tágabb értelemben dumálunk, a kérdés sokkal bonyolultabb. A filmipar újraindult. Magyarországon is. A mozikat illetően, már elmondtam pár dolgot. De azt például nem tudjuk, mi lesz a fesztiválok sorsa. A fesztiválok elmaradnak, csúsznak. És tapintatosan feltehetnénk a kérdést, mi szükség van rájuk, kit szolgálnak. Aki a fesztiválbizniszben érdekelt, természetesen nem teszi fel ezt a kérdést. De érdemes lenne elgondolkodni azon, hogyan beszélgetnek a nézőkkel a klasszikus, nagy fesztiválok? Hogy képvisel-e még bármiféle szakmai mércét, mondjuk, az Amerikai Filmakadémia. Tudod, az Oscar. Létezik-e még független zsűri vagy hozzánk hasonlóan, ők is csak követik a világhálón folytatott manipulációt? Ha ugyanis a fesztiválok inkább a MeToo, a BLM vagy valami hasonló kérdés megválaszolásával/kivédésével vannak elfoglalva, akkor mit is ismernek el? És ehhez még add hozzá azt az alkalmazást, amely elég pontosan meg tudja mondani, mekkora zsizsegés kell ahhoz, hogy a film az első hétvégén jó eredményt hozzon. Mert különben esélye sincs arra, hogy műsoron maradjon.  

– Hozott-e új kifejezési, fogyasztói, alkotói formákat a járványhelyzet?

 – Nem. Kezdetben mókásnak tűnt. Mint az egész online. A különféle online produkciók – az előadóművészeteket is beleértve – inkább csak azt üzenték, hogy kösz, még élünk. Sokan gondolták, hogy nézd, így is lehet. Lehetni lehet, de ez valami egészen más. Hiányzik belőle az élő emberi közösség. De még az is meglehet, hogy sokan úgy gondolják, nincs is arra olyan nagy szükség. Ha már a filmeket úgyis digitális hasonmások játsszák? 

– Miként tükröződik, tapasztalható mindez a hazai filméletben?

– A hazai filméletet most éppen a hatalomipar tematizálja, hiszen üzleti szempontból nálunk filmpiacról nehéz beszélni. Ha viszont a filméletet a hatalomipar finanszírozza az adófizetők pénzéből, még az sem biztos, hogy ez az egész a filmekről szólna. Márpedig e tekintetben semmi nem változott. Hetven éve. Vannak jobb és rosszabb időszakok, engedékenyebb és keményebb hatalomiparosok. Érdekcsoportok. Kevéssé érthető pályázatok. Nyaloncok és rebellisek. Bátrak és megalkuvók. Amikor a hatalom gyenge vagy képes korlátozni a jelenlétét ezekben a játszmákban, néha-néha kiderül mire is képes ez a szakma. Nem hiszem, hogy ebből bármi is kórokozó-függő lenne.