Romokban a magyar-lengyel barátság
A lengyel–magyar barátság napja látványosan túlmutat egy szép, ám kiüresedett jelszón. Március 23-án két ország hivatalosan is azt ünnepli, amit a 19. századi költészet és a 20. századi sorsközösség már régen megfogalmazott: „két jó barát” egymás mellett a történelem frontvonalain. De 2025 után a lengyel belpolitikai fordulat és a magyar külpolitika elszigetelődése, valamint az ukrajnai háborúhoz való radikálisan eltérő viszony alapjaiban rendezte át ezt a hagyományos narratívát. Mit ér ma egy emléknap, ha közben soha nem látott a bizalmi válság a két kormány között? Hol tartanak a társadalmi és kulturális kapcsolatok, miközben a politikai elit látványosan eltávolodott egymástól? Erről beszélgetünk Gordon István újságíróval, a két ország közötti kapcsolatok szakértőjével, aki szerint a magyar–lengyel barátság mítosza nem pusztán dicső múlt, hanem kőkemény jelenkori politika is. Szerinte a közös történelmi emlékezet – 1848, a második világháború, 1956 – egyszerre lehet hidat és falat építő eszköz a mai döntéshozók kezében.
Gordon István szerint a magyar – lengyel barátság napja önmagában is különleges jelenség, mert a világon szinte egyedülálló, hogy két ország hivatalosan, állami szinten, parlamenti határozatokkal megtámogatva évente emlékezzen az együttműködésre, ráadásul az államfők részvételével zajló, felváltva egyik vagy másik országban rendezett ünnepségsorozat keretében. A kezdeményezés 2006. március 24-ig nyúlik vissza, amikor Lech Kaczyński lengyel és Sólyom László magyar köztársasági elnök Győrben aláírták a győri nyilatkozatot, és felavatták az első lengyel–magyar barátság-emlékművet. Ennek szimbolikus jelentősége van: a két összefonódó gyökerű, egymás lombkoronájába kapaszkodó tölgyfa nagyon pontosan fejezi ki a két nép történelmi összetartozását. Gordon István személyes élményként idézi fel, hogy az avatáskor a helyszínen ő maga is jelen volt. A magyar Országgyűlés 2007. március 12-én egyhangú határozattal nyilvánította március 23-át a magyar–lengyel barátság napjává, a lengyel Szejm pedig 2007. március 16-án fogadta el azonos tartalmú határozatát. A kezdeményezés mögött komoly személyes teljesítmény áll: Hárs Gábor egykori nagykövet volt az, aki ezt a formális emléknapot és annak szimbolikáját kitalálta és végig vitte.
Gordon István felidézte, hogy bár közös királyok, dinasztiák és arisztokrata kapcsolatok is léteztek, ezeknél sokkal fontosabb a két ország viszonyában a 20. századi sorsközösség. 1939 után lengyelek tízezrei érkeztek Magyarországra, amely tranzitországként és menedékként is működött: sokan innen jutottak tovább Nyugatra, főként Franciaországba. Érdekességként említette, hogy magyar részről akkor a lengyel ügyekkel foglalkozó hivatalos személy Antall József édesapja volt, ami jól mutatja a kapcsolat személyes, családtörténeti beágyazottságát is.
A magyarországi lengyel menekültek történetéről részletesen is szólt. A második világháború éveiben Balatonbogláron kialakult egy jellegzetes lengyel kolónia, amelynek tagjait a lengyelek mindmáig „boglárcsikoknak” hívják. A magyar hatóságok saját iskolát, templomot és lengyel papot biztosítottak számukra, ami ebben az időben egyedülálló gesztus volt, és hosszútávú nyomot hagyott a két ország kulturális életében. Miután Lengyelország formálisan eltűnt a térképről, a világon egyedül Magyarország adhatott ki olyan lengyel érettségi bizonyítványt, amelyet bárhol elfogadtak, de ezt ma már nagyon kevesen tudják. Ezt a sajátos helyzetet a mindennapos kulturális kapcsolatok egyik kulcselemének tartja, amely a két népet nemcsak szimbolikusan, hanem jogi-iskolarendszeri szinten is összekötötte.
A Bogláron kötött vegyesházasságoknak komoly szerepük volt abban, hogy a magyar–lengyel kapcsolatok már nemcsak diplomáciai, kulturális, vagy katonai szinten, hanem családok révén, a mindennapi életben is gyökeret vertek. A kulturális kapcsolatok közül külön kiemelt egy vegyes házasságból született értelmiségit, Tadeusz Olszanskit, akivel sok évtizedes kapcsolatot ápolt, és legjobb lengyel barátjaként tartotta számon. Tadeusz élettörténete jól példázza a két nemzet közti szimbiózist. Olszanski fordította lengyelre A Pál utcai fiúkat, amely azóta – még ha ma már csak emelt szinten is, de – kötelező olvasmány Lengyelországban, és a középkorú lengyelek számára teljesen természetes, hogy Nemecsek neve kisbetűvel írandó… Megjegyzi, a könyv olyan népszerű lett, hogy a 80-as–90-es évek fordulóján egy lengyel zenekar is Pál utcai fiúk néven alakult meg, s ezzel a magyar irodalmi mű popkulturális ikonná is vált.
A történeti összefonódás egy másik fontos pilléreként említette Gordon István 1956-ot. Egyrészt a rövid ideig tartó poznańi felkelés, másrészt a magyar forradalom miatt. A két esemény kölcsönös szolidaritási gesztusok sorát indította el. A magyar szabadságharc idején naponta két repülőgép érkezett Debrecenbe lengyel vérszállítmányokkal, ami a lengyel társadalom tényleges áldozatvállalását jelezte. Két szimbolikus mártír alakot is megemlített: a 13 éves Romek Strzalkowskit és a magyar Mansfeld Pétert. A Poznań egyik főterére torkolló két utca az ő nevüket viseli, mintegy konkrét városi térben is összekapcsolva a két nemzet emlékezetét.
A lengyel volt az egyetlen nemzet, ahol az emberek a saját zsebükből, magánadományok formájában támogatták a magyar forradalmat, míg máshol inkább az állami segítségnyújtás volt jellemző – emlékeztetett Gordon István. „Ez a gesztus a barátság legemberibb pillanatai közé tartozik” – fogalmazott.
A két ország kapcsolatainak jelen állapota miatt viszont kifejezetten borúlátó. Mint mondta, „romjaiban hever a korábban szebb napokat látott magyar – lengyel barátság”. Ezt a helyzetet a magyar kormánynak az a döntése váltotta ki, amikor politikai menedékjogot adott két olyan magas rangú lengyel politikusnak, akik ellen hazájukban büntetőeljárás folyik. „A magyar fél ezzel nyíltan a Kaczyński-féle Jog és Igazságosság oldalára állt, és a Tusk vezette erőket ellenségként kezelte, amit a lengyel kormány a kétoldalú bizalom súlyos megsértéseként élt meg” – magyarázta. Az ügynek komoly diplomáciai következményei lettek. A menedékjog megadása után Lengyelország azonnal hazarendelte budapesti nagykövetét, és azóta sincs kinevezett lengyel nagykövet Magyarországon. Ismeretei szerint a jelenlegi lengyel külügyi irányítás gyakorlatilag „bojkottot” rendelt el: a magyar nagykövetet ignorálják, a lengyel állami és önkormányzati vezetők nem vesznek részt magyar rendezvényeken, és saját eseményeikre sem hívnak magyar szereplőket. „Szerintem ez már nem pusztán hangulati, hanem intézményes hidegháború a két kormány között” – fogalmaz meglehetősen sarkosan.
„A feszültségeket tovább növeli Orbán Viktor Oroszországhoz, különösen Vlagyimir Putyinhoz fűződő viszonya, ami a háború árnyékában a lengyel közvélemény számára elfogadhatatlan”. Felidézett egy friss esetet: amikor az ellenzék soraiba tartozó jelenlegi lengyel köztársasági elnök, Karol Nawrocki a nyáron Magyarországon járt, nem volt hajlandó találkozni a magyar miniszterelnökkel arra hivatkozva, hogy „nem akar kezet fogni azzal, aki néhány nappal korábban Putyinnal parolázott”. „Ebből arra következtetek, hogy ma már nem pusztán pártpolitikai, hanem mély erkölcsi és biztonságpolitikai bizalmi válság határozza meg a magyar–lengyel kormányközi viszonyt” – mondta Gordon István.
Lengyelország jelenlegi belpolitikai helyzetét a „súlyok és ellensúlyok” küzdelme jellemzi, ami szintén nem javít a két ország egyre hűvösödő kapcsolatain. A kormány és a köztársasági elnök különböző politikai oldalhoz tartozik, ami formálisan ugyan demokratikus egyensúlyt jelentene, de a gyakorlatban súlyos kormányzási feszültségekhez vezet. Nawrocki nyíltan deklarálta: fő célja a következő elnöki ciklusban a Jog és Igazságosság Pártját újbóli hatalomra segítése, ezért sorozatosan megvétózza Tuskék törvényjavaslatait, beleértve még annak a több tízmilliárdos uniós védelmi hitelprogramnak a felvételét is, amelyet a kormány az orosz fenyegetés elhárítása miatt akart igénybe venni. „Ez a belső konfliktus a külpolitikai mozgástérre is rányomja a bélyegét”.
Arra a kérdésre, hogyan lehetne helyreállítani, vagy legalább javítani a magyar–lengyel kapcsolatokat, Gordon István meglehetősen radikális választ adott: szerinte ez a jelenlegi magyar kormányfő vezetésével gyakorlatilag lehetetlen. Orbánt szerinte nem a normalizált kétoldalú viszonyok erősítése, hanem a pártpolitikai logika és az ellenségképzés vezérli. Úgy fogalmazott: a mostani magyar külpolitika mindenütt ellenséget, és nem egyszerűen politikai ellenfelet keres, és emiatt a lengyel fél – akár Tusk, akár a PiS-hez közel álló szereplők – nem tudnak vele bizalmi alapon együttműködni. A kétoldalú viszony érdemi javulása csak egy magyarországi kormányváltás után képzelhető el, amikor egy új kabinet – szerinte – jó eséllyel képes volna Tuskékkal közös hangot találni. Hozzátette, ebben az esetben is számítani kell Nawrocki és a PiS-hez kötődő erők fékező szerepére, de úgy véli, a mostaninál sokkal jobb helyzet, lassan normalizálódó kapcsolat jöhetne létre.
Gordon István meggyőződése, hogy a magyar–lengyel barátság történelmi és társadalmi alapjai továbbra is erősek, de a jelenlegi politikai elit – mindkét oldalon, de különösen Budapesten – inkább rombolja, mint építi ezt az örökséget. „Helyreállításához nem retorikai gesztusokra, hanem tényleges politikai fordulatra volna szükség” – állapította meg a szakértő.
Interjú Gordon Istvánnal a KlikkTV Erősító című műsorának 2025. március 21-i adásában:
