Róna Péter: Magyarország előbbre jutásához másfajta politikai kultúrára lenne szükség - 2. rész

– A mai szomorú magyar valóságban már arra sincs elegendő pedagógus, hogy ezt a végtelenül rossz struktúrát fenn tudják tartani. Nincs óvodapedagógus, fizikát és kémiát, más reáltárgyakat oktató szaktanár, az idén összesen csupán 22-en jelentkeztek fizika szakos, és 25-en kémia szakos tanári képzésre ...

– Ez teljesen így van. Mikor Magyarországon vagyok, sokat tartózkodom egy Somogy megyei kis faluban. Nagyon jól tudom, milyen körülmények között járnak az itteni gyerekek iskolába. Ők nem látják, mert nem ismerik a világot, de én csak sírni tudok, mert tudom, hogy ezek a gyerekek „bukásra” vannak ítélve. Nem lesz belőlük semmi. 

– Akkor végül is mit kellene csinálni, mit kellene beletáplálni a magyar nemzet lelkébe?

– Azt, hogy művelt legyen. Hogy képes legyen gondolkodni. Hogy tudjon a világban megfelelő módon mozogni, reagálni az eseményekre. Legyen fontos számára a tudás. És ehhez sokkal többet kell áldozni az oktatásra. 

– Akkor még egyszer fel kell tennem a kérdést: ahol a miniszterelnök azt mondja, hogy a szakmunkáé a jövő, és tulajdonképpen ez a viszonya az oktatáshoz – másról se szólt a Fidesz bármelyik oktatási reformja, ne menjenek annyian gimnáziumba, mindenki válassza a szakmunkát, nem kell annyi felsőfokú végzettségű –, ott mit lehet tenni?

– Miniszterelnök úr sajnos tévúton jár. Ugyanis a szakképzés piedesztálra emelése a megfelelő alapképzés hiányában életveszélyes megközelítés. Szakmák jönnek, és szakmák mennek. Nagyon kevés az olyan szakma, amelyikből valaki – a 15-20 éven belül megszerzett tudásából – élete végéig meg tud élni. Ilyen szakmák ma már nemigen vannak. Az embernek az élete során nagyon komoly átképzéseken kell átmennie azért, hogy fenntarthassa a képességeit és a teljesítményét. Ezeket az átképzéseket viszont nem tudja megcsinálni, ha nincs meg hozzá a szükséges és megfelelő alapképzése, és magát az alapképzését sem tudja naprakészen felújítani. Elmerülni a szakképzésben anélkül, hogy az alapképzés nagyon fontos kérdéseivel foglalkoznánk, az sehova se vezet. Mondok erre egy példát: fogtechnikus. Nagyon jó, jövedelmező szakma, és elég sok szakismeretet kíván. Egy jó fogtechnikusnak nagyon sok mindenről kell ismereteket szereznie. A mesterséges intelligencia következtében a fogtechnikusi szakmának vége, mert a mesterséges intelligencia ki fogja mérni azt az üreget, amit a fogorvos kifúrt, és le fogja gyártani az implantátumot a legnagyobb tökéletességgel, 3D-nyomtatóval. És akkor, mit csináljon a fogtechnikus? Így lesz ez a legtöbb szakmával. Ezt hozza magával a technológiának és a tudománynak a sokszor már kétségbeejtően rohamos fejlődése. Ezzel csak úgy lehet megbirkózni, ha a társadalmat ellátjuk azzal a képességgel, amivel ezeket a technológiai fejleményeket kezelni tudja, meg tudja érteni, fel tudja dolgozni, tud hozzá viszonyulni, és képes eldönteni, hogy akkor ő mit fog csinálni, hogyan fog hozzá alkalmazkodni. 

– Vagyis változni kéne, csak az az érzésem, mi épp nem a jó irányba tartunk…

– Én jártam Finnországban a '60-as években, amikor az az ország szegényebb volt, mint Magyarország. A finn politikai elit akkor azzal állt a társadalom elé: „a 40 éven felülieken már nem nagyon tudunk segíteni, nem tudunk olyan fejlesztésekbe kezdeni, amelyekből nekik nagyon jelentős előnyük származna. De a gyerekeiknek igen. És ezt meg fogjuk csinálni!” Bevezették akkor a világ talán legkorszerűbb oktatási rendszerét.

– Csodájára is járt mindenki. Csak a finnek még egy nagyon fontos dolgot kimondtak akkor, azt, hogy a köz érdekét mindenképp az egyéni érdek elé kell helyezni. Nálunk nem mondják ki. Holott ez lenne az alapja annak, hogy ne szűk – akár párt, akár egyéni, vagy épp lobbi – érdekek irányítsák az országot... 

– Pedig ki kellene mondani. Engem nagyon megható megtiszteltetés ért a napokban, most volt a 80. születésnapom, ennek alkalmából a Corvinus Egyetem diákjai rendeztek egy kis ünnepséget, amin egyikük életem különböző fordulatairól, a gondolataimról faggatott. Előkerült a közérdek és az egyéni érdek viszonya is, én pedig feltettem nekik a kérdést: mikor volt ennek a nemzetnek egy nagy közös sikerélménye? Elárulom, mi volt a válasz: a 6:3. Itt egy olyan nemzetről van szó, amelyiknek a történelme egy egész sorozat kudarc. Ilyen körülmények között a közös érdek, a szolidaritás fogalma borzasztóan nehéz, mert nincs meg az a közös sikerélmény, amire utalni, hivatkozni lehet. A finneknek ott volt az óriási közös élmény: visszaverték a szovjeteket, amikor megtámadták Finnországot. Hatalmas teljesítmény volt, és ott volt a példa is: „mi meg tudjuk csinálni”.

– Az EU-s csatlakozás után nekünk is ott volt a kezünkben a lehetőség…

– Az EU-s csatlakozást Budapest értette, de az ország többsége nem. Egy dél-somogyi kis falu lakójának nem jelentett semmit.

– Ez azért borzasztó, mert végre ki kéne lépnünk ebből a kudarc diktálta politikából, és meg is tehetnénk… 

– Igen. Csak hát ahhoz egy másfajta politikai képességre, vezetésre, kultúrára lenne szükség. Ilyen most nincs. 

(Az interjú 1. részét itt olvashatják)