Semjén, Kocsis és Zsolti bácsi

Annyit azonban látunk, hogy sem Semjén, sem Kocsis nem lehet a rokonszenves főhős, de Zsolti bácsi se nagyon. Nem pusztán azért, mert még az is kiderülhet, hogy soha nem is létezett, de az is, hogy ő maga a valóság.

Zsolti bácsi, hogy egyelőre maradjunk mesénk ismeretlen szereplőjénél, egy kisgyerekeket szerető, de sajna őket abuzáló, megrontó figura, fekete autóval jár, sötétített ablaküvegekkel, hogy aztán kiszállva a kocsiból kiskorú fiúkat rontson meg. Ez különben nem egy szép mese, a mai világban meg se jelenhetne, talán még fóliázva sem. De mit tudjuk mi, létezhet-e ilyesmi ma, akadnak-e ilyen Zsolti bácsik? Illetve hogyne tudnánk: a mesék világának szereplői is, noha kitalált figurák, tulajdonságaik, tettei nagyis léteznek a való életben.

Zsolti bácsik, vagy Zsolti bácskák akadnak bőven, olykor le is buknak; a mai hatalom szerint ők tízszer többet dugtak rács mögé, mint a korábbi hatalom szereplői. Amivel azt akarják elmesélni, hogy ők sokkal szigorúbbak, szigorúbban vizsgálódnak és büntetnek, mint politikus elődeik. Ha itt lenne a mesénk vége, akkor úgy fejeznénk be, ahogy azt illik: aki nem hiszi, járjon utána. 

Csakhogy a problémák itt kezdődnek: nem lehet utánajárni. Nem lehet kideríteni, és tartok tőle, hogy ez így is marad: soha nem fogjuk megtudni. Zsolti bácsi, aki ebben a történetben a hatalom birtokosait jelképezi, örökre rejtve marad, mert az öreg királynak ez az érdeke. Ha ugyanis az derülne ki, hogy Zsolti bácsi nem pusztán létezik, hanem tudjuk is, illetve megtudjuk, hogy ki ő, az letaszítaná a trónról a királyt, és nem csak őt, hanem az ő hűséges követőit, feltehetően az egész Udvart. Mert ebben az udvarban azért békésen meghúzódhattak sokan, Kaleták és egyebek, és erre nem derülhet fény. Mert az uralkodónak másfél évtized után is van még itt dolga, még akadnak a királyi családban vagyonra, kiházasításra vágyó tagok – hol van az utód, a fiúgyerek? – és az aranykészlet sincs mind hetedhét országon túlra menekítve. 

Ezért aztán az öreg király inkább maga elé tolja hűséges szolgái közül, a legvadabbat. Persze elébb a feltételezett, hírbe hozott Zsolti bácsit küldi ki a frontra: vívja meg csatájuk, a csatáját ő a Vár előtt felsorakozó ellenséges seregekkel. És a király meséjének Zsolt bácsija, aki nem azonos a mese Zsolt bácsijával, ki is megy, egyszál karddal, derekasan küzd, de nem vág le egyetlen fejet sem, sőt küzdelmei újabb fejeket növesztenek, ezért aztán vissza is vonják őt a sáncok mögé. Így jön képbe a Kocsis, aki gátlás nélkül üti a lovakat, ocsmányul beszél hozzájuk és róluk; tényleg ő a mese a legelutáltabb szereplője. De egy mesében ilyenre is van szükség; mindig kell olyan, akitől az olvasó az első pillanattól undorodik; taszítónak tartja a külsejét, a megszólalásait. De arra mindenképpen jó, hogy elterelje a figyelmet, innen kezdve a történet nem lineáris: vagy zsákutcába visz, vagy rossz irányba terel. 

Most itt tartunk: a mesének még nincs vége – talán tényleg soha nem lesz, és igaz tanulsága sincs. Illetve olyan tanulsága, amire szüksége lenne az olvasónak, az nincs: marad az udvar, marad megbújva Zsolti bácsi - valamennyi –, és marad a Kocsis is. 

Azért mi most vonjuk le a tanulságot, a sajátunkat. Ez egy rossz mese. Áprilisban jöhet helyette egy új kiadás, új szereplőkkel. De hogy ők képesek lesznek-e egy új, szerethetőbb mesét írni, nos, azt még nem tudjuk. 

Itt tehát nincs vége, de ne fuss el sehova.