Síklaki István: ami ma Magyarországon van az nem szóbeli terror, az rendes, normális terror

– Már bizonyítékok vannak arra, hogy az oktatás „tudatos lefelé mozgatása”, magyarul a leépítése folyik. Azzal, hogy már a pedagógusképzést is lebutítják a középszintű érettségi szintjére, az utolsó mankót is kirúgják alóla, és már tanár sem lesz, hogy rendbe lehessen hozni. Az egészségügy átalakítása és a járványkezelés is katasztrofális eredményeket hozott. Erkölcsileg szétesett a társadalom, és még sem reagál minderre. Miért?

– Ez elég nehéz kérdés. Egyrészt valószínűleg reagál, csak az nem manifesztálódik. Azért ezek szép lassan ülepednek. Az a baj, hogy műveltségi, érzékenységi szempontból pont az a réteg, amelyikre leginkább támaszkodik a Fidesz, az a legkevésbé érzékeny. Hiszen maguk is tudatlanok, tájékozatlanok, tehát náluk nem nagyon várható változás. Nagyon sokan pedig egyszerűen csak morognak, elkönyvelik ami van, de nem érzik úgy,. hogy az ő dolguk volna ezt bármiféle módon kifejezésre juttatni. A közvélemény-kutatások egyrészt elég megbízhatatlanok – ez a szakmai meggyőződésem –, abból, hogy most miként állnak a dolgok, sok következtetést nem nagyon lehet levonni. Másrészt pedig az a hatás folyamatosan fennáll  - és nem látok ebben gyökeres változást –, hogy az emberek jelentős része úgy gondolkozik: „jó, de mi legyen a másik?” És erre azt mondják, „nincs. Akkor most mit csináljunk? Ha a kettő közül kell választani, azt sem tudom, hogy az micsoda, vagy nem szeretem. Ezt sem szeretem, de ezt már megszoktam, hát akkor maradjon.” Nagyjából egy ilyenfajta tehetetlenségi hatást sejtek. De azt nem hiszem, hogy azok a negatív hatások, amiket említett, ne ülepednének le egyre szélesebb körben.

– Tulajdonképpen mikor és miért vesztette el a magyar társadalom az ellenálló-képességét azzal szemben, hogy legalább a jövőjét befolyásoló ágazatokat, az oktatást és az egészségügyet megvédje? Hiszen mind a kettő véresen komolyan érinti…

– Igen, de ez az ellenálló-képesség igazából sose volt, hiszen – mi, idősebbek aztán végleg – abban nőttünk évtizedeken keresztül, hogy ez az állam dolga. És ugyan nem szeretjük, mert hülyeségeket tanítanak az iskolákban, meg az SZTK is olyan, amilyen, azt szidjuk, de ez az állam dolga, nekünk meg módunk sincs változtatni, közünk sincs hozzá. Egyszerűen beleivódott a magyar társadalomba, hogy ezzel neki nincs dolga. És most, amikor azzal szembesül, hogy akkor viszont, ha az állam nem csinálja, nagy gáz van, valamit tenni kellene, nincs meg az a hagyomány vagy know-how, hogy mit is kellene lépni.

– Mi volt az, amivel oly mértékben tudta befolyásolni ez a kormány, a közvéleményt, hogy ne álljon ki egységesen a saját érdekeiért?

– Ez egy folyamat volt. Kezdődött azzal a káosszal, ami Orbánt a kétharmadhoz segítette 2010-ben, folytatódott azzal, hogy egy igen erőskezű, határozott politizálást indított el, amire nagyon ki volt éhezve a társadalom, és fontosabb volt, hogy erős kezet látnak, mint hogy az az erős kéz mit csinál. Ez volt az indulás. Onnantól kezdve, viszont hallatlan következetességgel, igazi náci, göbbelsi, vagy bolsevik következetességgel azt kommunikálja nap, mint nap, hogy „nincs mit tenni. Enyém a teljhatalom, ti ne ugráljatok, fölösleges ugrálni”. És ezt nagyon hatásosan kommunikálja folyamatosan. Az emberek pedig hozzászoknak ehhez, „ja, hát igen, hát most mit csináljunk?” Ahogy belebénultunk a szocialista diktatúrába, ebbe is simán belebénulunk. Annak ellenére, hogy most nincsenek itt az oroszok. Csak két apró gesztus, amit a kormányra kerülés első napjaiban kommunikált brutális erővel Orbán: „itt csak én lehetek okos, és szép, csak én dönthetek mindenben, a legelvetemültebb dolgokban is.  A ’98-as hatalomra kerüléskor ezt csinálta a Nemzeti Színházzal, hiába volt nemzetközi zsűri, hiába volt egyértelműen elkezdve, azt mondta: én döntöm el, hogy ki, és milyen színházat, hova fog építeni, mert én vagyok az atyaúristen. Ezt megismételte 2010-ben, amikor egy nemzetközi zsűri hosszas pályáztatás után kimondta, hogy ki nyerte az Operaház főigazgatói posztját, és a miniszter meg is bízta. Még aznap délután telefonált Orbán, azzal, hogy azonnal visszavonni, én mondom meg, hogy ki lesz, Ókovács Szilveszter lesz, mert én vagyok az atyaúristen.  Ezek olyan nyilvánvalóan önkényes, ostoba és hozzá nem értő gesztusok, amelyeknek egyetlen mondanivalója, hogy „itt mindenkinek kuss! Csak én diktálhatok!” Ez csak két példa, de folyamatosan ez a kommunikáció zajlik. A szemünkbe hazudással, a kormánytájékoztatókkal, a Szijjártó nyilatkozatokkal, stb., amikor a pofánkba mondják a feketéről, hogy fehér. A reakció pedig az: „hát akkor jól van, most mit csináljak?”.  Egyszerűen, ha erre idomítanak egy társadalmat, akkor egy darabig ebbe bele tud bénulni.

– De, hát pont ehhez nem voltunk már hozzászokva…

– Dehogynem. Ehhez voltunk hozzászokva. Jó, átmenetileg volt egy kis kizökkenés a ’90-es években, de hát az egész szocialista rendszernek ez volt az alapkommunikációja. Ők azt mondták a feketére, hogy fehér, és mi nem mondhattuk azt, hogy „de nem, én látom, hogy nem”. Erre szocializáltak bennünket. Igen, volt egy átmeneti fellélegzés a ’90-es években, viszont akkor a legtöbb ember azért mással foglalkozott, és nem ezzel. De maga a reagálási mód valószínűleg bennünk maradt. Egyébként más társadalmak is hasonlóképpen reagálnának egy ilyen szóbeli terrorizálásra.

– Vagyis a szavak, a kommunikáció szintjén vagyunk terrorizálva?

– Igen. És ez nem pusztán kommunikáció, ez az a helyzet, amikor meg vagy fosztva attól, hogy azt mond, amiről tudod, hogy mi az igazság. Volt az a grundjáték, amit még gyerekkoromban megtapasztaltam, hogy a nagyfiú odamegy a kisfiúhoz, meglöki, és azt mondja: „szidtad az anyámat?” Mindenki, aki ott van tudja, hogy szó sem volt erről, de nem lehet azt mondani, hogy nem, mert akkor az a válasz: „mi, meghazudtolsz?”! Ez nem szóbeli terror, ez rendes, normális terror. Hogyha valakinek a hatalom a kezében van, ráadásul egy olyan kvázi abszolút hatalom, amilyen most a kétharmad révén  Orbánnak, akkor ez nem szóbeli terror.

– És meddig fogja hagyni ezt a társdalom? Közben szétesik alatta az ország…

– Nem tudom. Lehet, hogy kipattan valami szikra, és egy hónap múlva áll a bál, de az is lehet, hogy még tíz-tizenkét évig ebben leszünk. Ez az, amiről én semmiképp nem jósolnék.