Szabad országban a mecenatúra a szabad kultúra garanciája

Még néhány hét és beélesedik a 2022-es választási kampány. Egyre több szó esik egy esetleges politikai fordulat lehetséges következményeiről, hiszen a hatalom új gyakorlóinak megannyi politikai, jogi, gazdasági aknával kell számolniuk, amelyeket a NER egy tucat év alatt szisztematikusan elásott. Korábbi cikkeinkben többek között az egypárti alaptörvényről, a kétharmados törvényekről, a fülig eladósított büdzséről kérdeztük a szakembereket. Ezúttal a kulturális életben elrejtett ideológiai és gazdasági aknákról beszélgettünk Németh Gábor József Attila-díjas íróval, forgatókönyvíróval, szerkesztővel, egyetemi oktatóval.

Amikor a kormány megkezdte a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel a felsőoktatás alapítványosítását, egyike volt azoknak az oktatóknak, akik szót emeltek ellene.

Nem is lehetett volna szó nélkül hagyni. Ezt a NER modellváltásnak nevezte el, jó példaként arra, hogyan lehet a nyelvvel bizonyos fogalmak valódi jelentését elfedni. A napokban jelent meg Victor Klemperer filológus, az összehasonlító irodalomtudomány szakértőjének legfontosabb könyve, a Harmadik Birodalom nyelve, amelyben azt fejti ki, hogyan „rabolta el” Németországban a fasizmus az országot a nyelv elrablása révén. Amikor a SZEF bedarálása elkezdődött, a fenntartó minisztérium képviselői folyamatosan „egyeztetésről” beszéltek, de valójában a találkozókon semmilyen kérdésre nem kaptunk érdemleges választ. Egyoldalú, részleges tájékoztatásról volt szó, ezt nevezték egyeztetésnek. Ez a csúsztatás-technika a NER bejáratott módszere, tökélyre fejlesztette hogyan kell valamit másnak nevezni, mint ami valójában. Ami az egész magyar felsőoktatásban az elmúlt két évben „modellváltás” címén megtörtént, az valójában a NER- és Fidesz-hű „mélyállam” kiépítésének egyik eszköze volt. A kuratóriumokba kizárólag NER-hű kliensek és gyakorló politikusok kerültek, a testületeket felruházták az egyetemi autonómiai garanciáival és döntési jogköreivel. Ettől kezdve a magyar felsőoktatás el is veszítette Európa-komfort jellegét, ezek az intézmények a Magna Charta Universitatum szellemének értelmében, többé már nem nevezhetők egyetemnek.

Akkor sem ha, az egyetemek többsége maga kérte az átalakítását?

Igen, ez olyan, mintha az elítélt maga kérné a kivégzését. Később finomítottak a módszeren, aki nem csatlakozott, azt nem erőltették. Amíg az egyik helyre számolatlanul ment a pénz és a köz privatizált vagyona, addig másutt maradtak a szűkös források. Rövid távon visszautasíthatatlan ajánlatokat kaptak az egyetemek, persze, „önként kérték” a változást.

És hosszú távon?

Még nem látjuk, megsínyli-e a következő években a felsőoktatás színvonala ezt az ideológiai és gazdasági beavatkozást. Sok mindent előrevetítenek az olyan nyilatkozatok, mint az egykori konzervatívból szélsőjobboldalivá avanzsált Békés Mártoné, a Terror Háza kutatási igazgatójáé, a NER udvari főideológusáé, aki arról beszélt, hogy az egységes nemzeti kultúra megteremtése és megvédése nemzetbiztonsági kérdés. Ez a mondat szerintem csak a záróköve annak a programnak, amelyet néhány éve maga Orbán Viktor hirdetett meg: a politika és a gazdaság elfoglalása után most a kultúra következik. Valakik felismerni vélték, ahhoz, hogy a NER végtelen ideig fennmaradhasson, el kell foglalni minden teret, kezdve az óvodával, folytatva a közoktatáson át a felsőoktatásig, és befejezve a teljes kulturális élettel.

Ez megtörtént?

Zajlik a teljes monolit rendszer kiépítése.

Visszafordítható még egy demokratikus rendszerváltással?

Egyelőre lágy ez a beton. Még az Orbán-rendszer egyetlen ilyen intézkedése, törekvése sem visszafordíthatatlan. A SZFE ügyében is számos beadványunk van a különféle szintű bíróságok előtt. Abban bízunk, hogy néhány ezek közül olyan bírák kezébe kerül, akik kimondják majd: alkotmánysértő döntések születtek, amikor a felsőoktatási alapítványok létrejöttek. Strasbourgban öt év után mondták ki, hogy a CEU-törvény jogtalan volt, mi sem türelmetlenkedünk.

Eső után köpönyeg, addigra a CEU Bécsbe költözött…

Az egyetemek is működnek. Nagyon fontos, hogyan végződnek a jogi eljárások. Mert mást jelent mondjuk a visszaállamosítás, noha szó sem volt igazi privatizálásról, és mást, ha a jogszerűtlenség miatt egyszerűen vissza kell állítani a jogsértés előtti állapotot. Nagyon remélem, hogy a kormányzásra készülő ellenzék ezzel a problémával is foglalkozik.

Tényleg többről van szó. Ma a kultúra egészének gyarmatosításáról kell beszélni.

Láttuk már a történelemben, hogy ezt nem lehet megtenni. Senkinek nem sikerült még, mert a kultúrának az a természete, hogy ellenáll. Mozdul, reagál, olyan, mint egy élő organizmus. Nem lehet elfoglalni, mert akkor olyan területeken kezd el burjánozni, amiket korábban nem tekintettek szorosan véve kultúrának. Mi annak idején egy hierarchikus kultúrában szocializálódtunk, de ma más a helyzet. A kultúra korántsem homogén, szubkultúrák szövevénye. Ezért naivitás azt gondolni, hogy a világháló, a globalitás korában mindenestül el lehet foglalni.

Károkat lehet okozni.

Ideig-óráig még rá is lehet telepedni. De minden törekvést elfojtani? Képtelenség!

Ma az ideológia sem irányítható varázspálcával.

Aki erről mást gondol, nagyon téved. A diktatúrában is kialakulnak kulturális szigetek, ezt láthattuk már. A civil társadalom ugyanilyen. Mindent megpróbáltak, hogy elfojtsák, mégsem sikerült.

Emlékezetes tüntetés volt az Örkény Színház előtt, amikor a kormány a teátrumok szellemi bekebelezését szemelte ki. Megállt a folyamat?

A színházi élet a legjobb példa arra, amit az előbb mondtam: nem lehet mindenestül elfoglalni. A független színházakat, az önkéntes kezdeményezéssel létrejött műhelyeket nem lehet elnyomni. A kőszínházak esetében kialakult egy status quo, néhányat elfoglalt a NER, másokat meghagyott, ahogyan a sajtóval is tette. Legyen mire hivatkozni, ha valaki a művészetek szabadságát vonja kétségbe.

Mit gondol Gabriely György, azaz ön, Németh Gábor író: milyen teendők várnak egy új kormányra az irodalom terén? Demeter Szilárd, az irodalmi múzeum főigazgatója az mondta: a kortárs magyar irodalom 80 százaléka el fog tűnni a süllyesztőben. Szerinte ezzel mindenki tisztában van. Ön is?

Nem akarom Demetert kommentálni. Az irodalom – jellegénél fogva – nehezen annektálható. Minősítgetni lehet, az írók meg teszik a dolgukat, ettől függetlenül. Hogy mit tart egy kultúra érvényes és színvonalas irodalomnak? Bonyolultabb annál, hogy központilag irányítani lehetne. A múltban is kibírt a magyar irodalom bizonyos hatalmi törekvéseket, azok ellenére is születtek értékes művek. Ezért nem féltem ma sem a szépirodalmat. Azonban egy probléma mellett nem mehetek el szó nélkül. A magyar irodalmi kultúra alapvetően folyóirat-kultúra volt, de már nagyon hosszú ideje ezek a fórumok tengődnek, és ez nem csak a NER, nem kizárólag a Fidesz számlájára írható. Menjen el valaki a Szabó Ervin Könyvtár központi folyóirat olvasójába és figyeljen. Az asztaloknál mindig negyven-ötven egyetemista dolgozik, szakdolgozatok készülnek. A hajókon ott van a teljes folyóirattermés, de nem láttam még, hogy valaki felállt volna, odamenne a polcokhoz és levenne egy folyóiratot.

Ennek mi az oka?

A multimédia, a digitális és virtuális tér kínálata szorította háttérbe ezeket a lapokat. Mások lettek az információforrásaink.

Mit gondol az MMA, a Magyar Művészeti Akadémia szerepéről?

Szinte korlátlanok az anyagi eszközeik, mert a jelenlegi hatalom úgy gondolja, hogy pénzzel az alkotók is megvásárolhatók. De én nem így látom. Nehezen tudom elképzelni, hogy akinek szokása a kurzustól idegen, szabad gondolkodás, az majd a pénz láttán megváltoztatja ezt a szokását. Kinevezni sem lehet művészeket, mestereket, jelentős alkotókat, mert a tehetség és a teljesítmény független a pénztől. Persze a rendszer mozgatóinak lehet egy olyan hátsó gondolatuk, hogy akinek pénzt adnak, az nem harapja meg az adományozó kezét. Ez régi logika, biztosan működik is egyesek esetében, de kivételek mindig akadnak.

Egy demokratikusabb társadalomban lát létjogosultságot egy MMA típusú akadémiának?

Mindig voltak, akik az akadémiák, az ilyen paternalista szervezetek létjogosultságát – különösen a művészetek terén – vitatták, de művészeti akadémia azelőtt is létezett, és alighanem a jövőben is létezik majd.

A kultúra egy része támogatás nélkül életképtelen lenne.

Persze. Ha egyik napról a másikra megszüntetnék a szubvenciókat, és a kultúra fogyasztóira bíznák, melyik ágazat maradjon talpon és melyik szűnjön meg, az sem volna jó megoldás. A mecenatúra rendszere egy szabad országban a szabad művészetek garanciája lehet, mert távol tartja a kultúrát az államhatalomtól. Nálunk mindez még nagyon gyerekcipőben jár. Egy új kormánynak azt kell majd eldöntenie, hogy a nélkülözhetetlen szubvenciók elosztását a szakmai szervezetekre bízza, vagy továbbra is ideológiai alapon finanszíroz.

Egy esetleges kormányváltáskor min kellene, illetve lehetne hamarjában változtatni?

Nem irigylem azokat a politikusokat, akiknek ez lesz a feladatuk. Szakítani kellene a centralizációs logikával, amelynek mentén a jelenlegi hatalom megpróbálja a kultúrát elfoglalni, az ellenőrzése alatt tartani. Hogy miként lehet a leggyorsabban visszaállítani az elfoglalt és centralizált rendszerbe kényszerített intézmények autonómiáját, szuverenitását, az már nehezebb kérdés. Szerencsére nem nekem kell rá megtalálnom a választ.