Szabó Balázs Máté őszintén: pánikrohamok, kudarcok, Showder Klub és a siker ára
Gyerekként a Showder Klub képernyője előtt döntötte el, hogy humorista lesz, de hosszú évekig fogalma sem volt arról, hogyan lehet egyáltalán elindulni ezen a pályán. Szabó Balázs Máté ma már a Dumaszínház egyik meghatározó fiatal előadója, aki szerint a stand-up nem a közönség kiszolgálásáról, hanem az önazonosságról szól. A KlikkTV Bóta Café című műsorában arról is beszélt, hogyan találta meg a saját hangját, miként küzd meg a szorongással és a pánikrohamokkal, valamint miért tartja veszélyesnek, ha egy humorista beleragad a saját szerepébe.
A gyerekkori rajongástól az első open micig
Szabó Balázs Máté már tízéves korában lenyűgözve figyelte a Showder Klub fellépőit, noha a poénok nagy részét még nem is értette. Nem a családról vagy a munkáról szóló történetek fogták meg, hanem az a helyzet, hogy egy ember egyedül áll a színpadon, mégis képes százakat megnevettetni.
A humorhoz már gyerekként is különös vonzalma volt. Iskolásként azt figyelte meg, hogy a társaságokban mindig azok tudnak érvényesülni, akik viccesek és könnyen megszólalnak. Bár saját bevallása szerint ő nem volt hangadó alkat, éppen ez vonzotta a stand-upban: a bátorság, amellyel valaki egyedül vállalja a reflektorfényt. Ehhez hozzájárult az is, hogy édesapja is nagy rajongója volt a műfajnak.
Az első sikerélménye még általános iskolában érte. Az iskola udvarán spontán köré gyűltek a társai, ő pedig teljesen improvizálva, egy öregasszony karakterét utánozva mesélt nekik hosszú perceken át. Volt, amikor minden működött, máskor viszont ugyanaz a közönség csalódottan állt fel, mert ezúttal nem sikerült megismételni a varázslatot. Később visszagondolva ezt nevezte első igazi flow-élményének.
Tizennégy évesen már biztos volt benne, hogy humorista szeretne lenni, csakhogy nem tudta, hogyan lehet elkezdeni ezt a pályát. Levelet írt a fehérvári Dumaszínháznak, majd Dombóvári Istvánnak is, tanácsot kérve. A válasz rövid volt: ezt mindenkinek magának kell kitalálnia. Más humoristákat is megkeresett, de nemigen kapott segítséget. Ötleteit titokban egy régi irodalomfüzetbe írta, amelynek első lapjain még a tananyag szerepelt, hogy senki se gyanakodjon.
Az áttörést végül egy betlehemi... pontosabban Bethlen téri open mic est jelentette, amelyre édesanyja hívta fel a figyelmét. Az amatőr esteken alig néhány néző ült, többnyire családtagok, ismerősök és fellépőtársak, de Szabó számára ez jelentette az igazi iskolát. Máig emlékszik arra, milyen sokat jelentett neki, hogy a büfés néni minden poénján hangosan nevetett.
Nem a közönség kedvéért, hanem önmagából ír
Első fellépését sikeresnek érezte, a második még jobban sikerült, ezután azonban hosszú időszak következett gyengébb estekkel. Ma már pontosan tudja, mi volt ennek az oka.
Szerinte a legnagyobb hiba az volt, hogy megpróbálta kitalálni, min fog nevetni a közönség. Idővel rájött, hogy ez zsákutca. A jó stand-up nem abból születik, hogy az ember megfelelési kényszerből ír, hanem abból, amit ő maga talál viccesnek.
Ugyanezért nem alkalmazza azt a módszert sem, amelyet korábban Hofi Géza használt, amikor néhány poénnal „felmérte” a közönséget. Szabó Balázs Máté inkább kész műsorral érkezik, amelyből ugyan válogat, de nem igazítja az est során a témáit a nézők reakcióihoz. Úgy véli, aki jegyet vált rá, arra kíváncsi, amit ő szeretne elmondani.
Pályája elején sokszor lépett fel előzenekarként Dombóvári István vagy Kovács András Péter estjei előtt. Ezek a helyzetek komoly lelki kihívást jelentettek, hiszen úgy érezte, a közönség valójában nem rá kíváncsi. Ma már úgy látja, ez inkább a fellépő fejében létező félelem, mintsem a nézők valódi érzése.
A saját hang megtalálását abban látja, hogy egyre személyesebb történeteket mer megosztani. Szerinte minél konkrétabb és intimebb egy élmény, annál könnyebben ismernek magukra a nézők. Nem az általános igazságok működnek a legjobban, hanem az apró, ismerős emberi pillanatok.
Ennek egyik példája a pánikrohamairól szóló története, amelyben azt meséli el, hogy amikor mentőt hívott magára, utána már attól kezdett félni, nehogy elmúljon a zsibbadás a lábából, mert akkor feleslegesen riasztotta volna őket. Ez a hétköznapi, mégis abszurd gondolat sokakból vált ki nevetést, mert saját szorongásaikra ismernek benne.
A szorongásból is születhet humor
A humorista nyíltan beszélt arról is, hogy évek óta küzd szorongással és pánikrohamokkal. Az első rohama a koronavírus-járvány idején jelentkezett, amikor a hosszú leállás után hirtelen rengeteg fellépés és televíziós felvétel szakadt rá. A stand-up sajátossága, hogy egy új műsor normál esetben hosszú hónapok alatt csiszolódik tökéletesre, a pandémia miatt azonban sok anyagot úgy kellett televízióban előadnia, hogy előtte nem próbálhatta ki élő közönség előtt.
A szorongás máig elkíséri, leginkább egészségügyi félelmek formájában. Ha hall egy betegségről, hajlamos rövid időn belül magán is felfedezni a tüneteit. A pszichológus segítségével azonban megtanulta kezelni ezeket a helyzeteket, így ma már ritkák a valódi pánikrohamok.
Úgy véli, a szorongás gyökere részben abban keresendő, hogy rendkívül szabályozott gyerekkor után hirtelen teljes szabadságot kapott. A közgazdasági egyetem és a stand-up világa egyszerre követelte meg tőle, hogy minden döntést önállóan hozzon meg, miközben semmilyen külső kontroll nem segítette.
A műsor végén arról is beszélt, hogy tudatosan kerüli a napi politikát. Nem érzi magát elég felkészültnek ahhoz, hogy rendszeresen közéleti témákban foglaljon állást, ezért csak akkor nyúl ezekhez, ha egy esemény annyira erős érzelmi hatást vált ki belőle, hogy abból természetes módon születik humor.
A jövőt illetően optimista. Példaképként említi Hadházi Lászlót, Badár Sándort, Kovács András Pétert és Litkai Gergelyt, akik szerinte bizonyítják, hogy a stand-upban nem az életkor számít, hanem az, hogy az ember képes-e folyamatosan megújulni. A legfontosabb fejlődésnek pedig azt tartja, hogy ma már nem azon gondolkodik, mit vár tőle a közönség, hanem azon, hogy ő maga mit szeretne őszintén elmondani a színpadon.
