Számok tükrében az oktatás és a valóság
„Bár a baloldal rendszeresen támadja a magyar oktatási rendszert, ugyanakkor az OECD adatai cáfolják a baloldal politikai állításait." Ezt Rétvári Bence, a Kereszténydemokrata Néppárt alelnöke, nem mellesleg az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára mondta 2020. szeptember 27-én. Mindehhez hozzátette, a Fidesz-KDNP kormány által hozott oktatási intézkedéseknek köszönhetően, Magyarország az oktatás számos területen gyorsabban tudott haladni, jobb eredményeket tudott elérni, mint a többi OECD-ország. A rózsaszínűre festett képet csupán a tények árnyalják, és, mint tudjuk, azok makacs dolgok. Pitti Zoltán közgazdászt kértük, legyen segítségünkre abban, hogy a tények a helyükre kerüljenek, vesse össze az államtitkári állítást a valósággal. A konklúzió, hogy az oktatási ágazat pozíciói abszolút értékben is romlanak, de ennél komolyabb gond a relatív pozíciók romlása.
Rétvári Bence állítása szerint, az OECD államai közül Magyarországon nőttek az egyik legnagyobb mértékben az oktatási kiadások. Az alábbi táblázat némiképp ellentmond ennek.
Az államháztartás oktatási célú kiadásai, a kormányzati szerepvállalás minősítése:
Pitti Zoltán megjegyzi, az OECD Oktatási Tükör kiadványa a 2017. évig vizsgálja a tagországok oktatási ráfordításait. Ennél jobb az Eurostat, amely már a 2018. évi adatokat is értékeli, de figyelmet érdemlőek a hazai becsléseken alapuló 2019. évi előzetes adatok is. A táblázat adatsora egyértelműen jelzi, hogy az oktatási célú kiadások mélypontja – mind a GDP arányos, mind a GDP 50 százalékát kitevő államháztartási kiadások tekintetében – a 2012-ben volt, ebből tudatos hamisítás, amikor ezt a mélypontot tekintjük hivatkozási alapnak a kormányzati teljesítmények értékelése során. Van annak némi bája, amikor nem tekintenek vissza hosszabb távra, így például a 2003-ra – amikor az 50 százalékos közalkalmazotti béremelés következtében – valóban csúcsértéket mutatott az oktatási ráfordítások aránya.
Rétvári szerint, az elemzés kitér a költségvetési oktatási kiadások alakulására is, amelyek 2012 és 2017 között az OECD országaiban átlagosan évi 1,3 százalékkal nőttek, Magyarországon ez az arány az OECD átlag több, mint háromszorosa, azaz négy százalék volt. A bővülésben jelentős szerepe volt az ebben az időszakban zajló 50 százalékos pedagógus béremeléseknek és a több mint 900 helyszínen zajló iskolai fejlesztéseknek.
Pitti Zoltán azt mondja: a 2012/2017. évi államháztartási kiadások összehasonlítása „hitelesnek” tűnik, így a konkrét adatok a következőket jelzik:
Ugyanakkor a közgazdász félrevezetőnek tartja, hogy az oktatási részarány 2017-es emelkedésében a pedagógusok béremelkedése játszik szerepet, szerinte abban sokkal inkább a Nemzeti Közszolgálati Egyetem fejlesztésére fordított, korábbi éveket meghaladó kiadásoknak van szerepük.
Rétvári azt is mondta, hogy az OECD által is visszajelzett növekvő oktatási ráfordítások szintén jelzik, hogy Magyarország folyamatosan tudja csökkenteni a különbséget Nyugat-Európához képest.
Pitti Zoltán, oktatáspolitikával nem, de közgazdasági kérdésekkel foglalkozó kutatóként az mondja, enyhén szólva túlzás, annak politikai érvként történő említése, hogy az oktatási kiadások átlag feletti növelése következtében, közelebb kerültünk az EU-átlagokhoz. Ezt a megállapítást nem igazolják az egy tanulóra jutó ráfordítások, a PISA felmérések romló eredményei (lásd: természettudományok), a felsőfokú képzésben résztvevők arányának emelkedése. Nem igazolják az Európa 2020 program oktatással kapcsolatos vállalásainak teljesülései (lásd: korai iskolaelhagyók, illetve 30-34 éves korosztályokban a felsőfokú képzettséggel rendelkezők arányának növekedése, vagy éppen az élethosszon át történő tanulás mutatóinak alakulása), és a hazai egyetemek továbbra is hiányoznak a TOP 100 egyetemek listájáról. S erre – jelen feltételek között – nincs is reális esély!
Rétvári Bence beszélt arról is, hogy a hároéves kortól kötelező óvodába járás bevezetésének is köszönhető, hogy Magyarországon a három és öt évesek 92 százaléka vesz részt óvodai vagy általános iskolai nevelésben, míg ezzel szemben az OECD-átlag csak 88 százalék. Ugyanilyen kedvezőek az arányok az egy pedagógusra jutó gyerekek számát tekintve: míg Magyarországon egy pedagógusra 12 gyerek jut, addig az OECD országokban átlagban 14 gyerek. Tehát a legtöbb OECD-országban ugyanannyi diákra jóval kevesebb tanár jut, mint hazánkban.
Pitti Zoltán szerint, a három éves kortól kötelező óvodába járás eredménye vitathatatlanul javuló, de az OECD anyagnál frissebb és differenciáltabb képről tanúskodnak a KSH 2019/2020. éveket elemző oktatási adatok. A KSH jelentése szerint, 4 ezer fővel emelkedett az óvodába járó gyermekek száma (jelenleg 330,5 ezer), ám az óvodába járás arányszámai életévtől függően, illetve lakóhelytől függően differenciáltak.
Óvodai ellátásban részesül:
– a 3 éves gyermekek 83 százaléka;
– a 4 évesek 98 százaléka;
– az 5 évesek 96 százaléka;
– a 6 évesek 64 százaléka.
Az előbb említett KSH jelentés szerint, (Oktatási adatok 2019/2020) az általános iskolák nappali tagozatain tanulók száma 6 ezerrel csökkent (jelenleg 720 ezer), s a demográfiai adatok további mérséklődésről tanúskodnak. A jelenség következménye – adott pedagógusszám mellett – az egy pedagógusra jutó tanuló létszám „virtuális” csökkenése, ám több, mint hiba figyelmen kívül hagyni a pedagógusokra háruló többletfeladatok növekedését. A jelenlegi válsághelyzet pedig éppen arra figyelmeztet, hogy az egészségügyi szempontból szükséges (lásd: távolságtartás) osztálycsoport felezés elgondolása végrehajthatatlan a humán feltételek hiányában.
Rétvári azt is állította, hogy a pedagógus-utánpótlás biztosítása láthatóan a legtöbb országban komoly feladat, de Magyarország eredményesebb ebben, mint sok, nálunk gazdagabb ország.
Pitti Zoltán szerint, a pedagógus utánpótlásra vonatkozó észrevétel teljesen elfogadhatatlan. A jelenleg aktív pedagógusok életkora alapján, az aktív tevékenységet befejező pedagógusok száma az előttünk álló évtizedben másfélszerese a várhatóan újonnan belépő fiatal pedagógusok számának, s az ágazat alulbecsültsége, illetve a motivációs ösztönzők elégtelensége következtében, a helyzet aligha fog változni. Elég csak utalni arra, hogy a 2020-ban 20 ezerrel kevesebben jelentkeztek felsőfokú képzésre, s az arányokat tekintve, a legnagyobb visszaesés a tanári szakra jelentkezőknél volt érzékelhető.
Ami pedig a jövőt illeti: Pitti Zoltán, az Adó- és Pénzügyi Hivatal egykori elnöke azt mondja, sajnos – elfogadott zárszámadás hiányában – a hivatalos 2019-es adatok még nem hozzáférhetőek, de a trendek aligha módosultak. Figyelmet érdemlőnek tartja, hogy az Áht oktatási célú kiadásai hosszabb távon mérséklődőek, tehát az ágazat pozíciói abszolút értékben is romlanak, de ennél komolyabb gond a relatív pozíciók romlása (például, a szellemi foglalkozásúak átlagbére és a pedagógusok átlagbére közti arányromlás ). Miközben az egyházi oktatási intézmények támogatása emelkedik, az állami oktatási intézmények támogatása gyengül, s önálló mozgásterük is megszűnt. Az önkormányzatok kiszorultak az oktatási rendszerből, a munkáltatók pedig alig-alig áldoznak a képzésre-továbbképzésre. A 2020. év várható változása, hogy a Covid-19 következményeként az egészségügy felértékelődik, ám a költségvetés pozícióinak romlása miatt, az oktatás tovább fog gyengülni.
