Szentpéteri Nagy Richard: elhitetjük magunkkal, hogy nem zuhanunk, hanem repülünk

– Miközben a Publicus Intézet júliusi felmérése szerint a magyarok 76 százaléka nem elégedett az ország működésével, ha figyeljük a híreket, azt látjuk, az ország vezetői vagy nem válaszolnak, vagy semmitmondó válaszokat adnak a nekik feltett kérdésekre. Elfedi-e a semmitmondás az egyre nagyobb bajokat?

– Egyelőre igen, mert, ha nem így lenne, nem ezt csinálnák. A kormányzás olyan, hogy a felmerülő problémákat meg kell oldani. A magyar kormányzás azonban nem ilyen. Tulajdonképpen nem is arra használják a gépezetet, hogy meg tudja oldani a gondokat, miután itt politikai kormányzásról van szó. Inkább megtalálják a felelőst, akire rá lehet fogni a fiaskót. Ez addig ment is, amíg nem voltak igazán nagy problémák, a gazdaság úgy, ahogy ment, növekedés volt, az EU-ból dőlt a pénz. Ez járatódott be. Amikor elkezdték a kormányzást, az elején még voltak szakemberek az apparátusokban, akiknek arra járt az eszük, hogy a problémát meg kellene oldani. Aztán egyre inkább kicserélődtek ezek az emberek, és az újak, de az ottmaradó régiek is ráálltak az új metódusra, vagyis, hogy nem kell megoldani a problémát, elég csak másról beszélni, ha úgy tetszik.

– Mi lett a következménye ennek?

– Az, hogy a szó klasszikus értelmében nem folyik kormányzás, tulajdonképpen nem csinálnak semmit. Például a nagykövetek olvasói leveleket írnak újságoknak, kormányhatározatokban pártprogandisztikus szövegeket fogalmaznak meg, olyanokat, amiknek nincs értelmük. Nem erre való a kormány. Az intézményeknél ugyanez van. Csak példaként említem az Alkotmánybíróságot, aminek az a neve, hogy Alkotmánybíróság, és az ember azt hiszi, hogy alkotmánybíráskodási tevékenységet folytat, de nem azt teszi, hanem teljesen mást csinál. Alkotmánybíráskodási tevékenységet tulajdonképpen nem végez. Vagyis ma már, nem megoldják a problémát, hanem elterelik, másról beszélnek, és kitalálják a felelőst, arra kenik az egészet. És akkor azt lehet utálni.

– A semmitmondásra Tusnádfürdő bőven nyújtott példát, de hétfőn is folytatódott a tendencia, hogy semmitmondó válaszokat adjanak egy kérdésre. Varga Mihály például a Világgazdaságnak azt mondta, hogy az euró bevezetésén gondolkozni kell, de kapkodnia a kormánynak ebben a kérdésben nem szabad. Szijjártó Péter külügyminiszter kijelentette, hogy utóbbi években megnőtt Közép-Ázsia jelentősége, Magyarország pedig más szereplők előtt, sokkal korábban megkezdte a kapcsolatok kiépítését a térség országaival, így ma versenyelőnyben van ebből a szempontból. Szalay-Bobrovniczky Kristóf egy eseményen arról beszélt: megreformálják a haderőt, hogy a ciklus végére valóban megújult magyar haderő őrizze a magyar emberek épségét, biztonságát, vagyonát. Mintha egyre fokozódna ez a dicsekvéses semmitmondás. Lehet még ezt egyáltalán fokozni? 

– Én is úgy látom, hogy ez a fajta semmitmondás valóban fokozódik. Kezdetben még kis hazugság volt. Azt mondják, a legjobb hazugság mindig az, amiben van valami igazság. Például, ha azt mondom, hogy tegnap Budán voltam, pedig nem igaz, mert Pesten voltam, ez egy olyan hazugság, amit el lehet hinni, mert lehettem volna Budán is. Ha azonban azt mondom, hogy tegnap a Holdon voltam, arról mindenki azonnal tudja, hogy nem igaz. Tehát a legjobb hazugság az, amiben van valami igazság, de legalább elhihető. Ezt találta ki a Fidesz, de érdemes tényleg észrevenni, hogy már nem ezt csinálja. Most már olyat mond, ami egészen biztosan nem igaz. És nem csak azt tudjuk, hogy nem igaz, de azt is, hogy ők is tudják, senki sem hiszi el. Például arra, hogy a parlament nem ratifikálta a svéd NATO-csatlakozást, fél éven át azt mondták, hogy nem fér bele az országgyűlés munkatervébe, de majd nemsokára időt, helyet szakítanak a probléma megoldására.  Nem arról van szó, hogy ez nem teljesen hihető, vagy esetleg nem mindenki hiszi el, hanem arról, hogy egyetlen ember sincs, aki ezt elhiszi. És azt, hogy ezt senki nem fogja elhinni az is tudja, aki mondja. És mégis mondja. Ez egy új jelenség. Utána az a szöveg ment, hogy ratifikálnánk, de a Fidesz-frakcióban vannak ellenhangok. Erről is mindenki tudta – a Fideszben is –, hogy ez egész biztosan nem igaz. A kérdés csak az, hogy miért csinálják nagyon következetesen azok, akik maguk is tudják, hogy senki, a saját rokonuk sem fogja elhinni, hogy ez igaz. Ma már azok a Fidesz-szavazók, akik szeretik Orbán Viktort, is tudják, hogy nem igaz, amit mondanak, és a dolog mégis működik. Ha öt évvel ezelőtt beszéltünk volna róla – amikor ugyanaz a kormány volt hatalmon, mint most –, akkor mást mondtunk volna. Ma már ott tartunk, ha a „Rogán-művek” kitalál egy hazugságot, nem törekszik arra, hogy a hazugság hihető legyen, vagy legalább legyen egy része, ami hihető. Úgy csinálunk, mintha a Marson élnénk. Kitalálunk egy világot magunknak, és abban beszélünk, abban folyik az életünk, egy hazugságvilágban élünk. Most már nem kell, hogy legalább egy része igaz legyen annak, amit mondanak, és mégis működik, azért, mert már kiépült ez a hazugságvilág. Alternatíva hiányában ezt fogadja el a közönség. Emlékeztetnék Vaclav Havelnek – aki nem bírta a kommunizmus hazugságait – egyik kedvelt meghatározására: „Igazságban élni”. 

– De miért van az, hogy például a Fradi 3:0-s veresége mégis nagyobb felháborodást tud kelteni, mint az ilyen semmitmondó válaszok, hazugságok? Hisz a mi gyerekeinknek nem lesz tanáruk a pedagógushiány miatt, naponta szembesülünk a gyógyszerhiánnyal, azzal, hogy az állami egészségügy alulról nézi a békát, hogy infláció van, csökken a reálbér, eladósodik az ország, nő a költségvetés hiánya és még sorolhatnám a bajainkat…

– Ezek a kérdések egy igazságvilágban, mondhatnám, hogy egy alkotmányos demokráciában értelmes kérdések. De nekik nem ez a lényeg, hanem az, hogy minél tovább hatalomban maradjanak. És ehhez nincs szükség kormányzásra, nem is tudnak kormányozni, mert már nem maradt senki, aki tudna. Nem folyik par excellence, a szó szoros értelmében vett kormányzás, ehelyett folyik ez az indoktrináció (valamilyen politikai célnak vagy eszmének alárendelt céltudatos (elő)nevelés – a szerk.), a belső propaganda. Vagyis folyik ez a világképzés egy Fidesz-világban, csak nem annak hívjuk, hanem egy külön világnak, és már nem csak az államról van szó, hanem határon túli területekről is. És az ember csak ezt a világot kapja a nap 24 órájában, heti hét napon át. Éppenséggel mást is kaphatna, de azt a kevés időt, amit egyáltalán hírfogyasztásra fordít, nagyrészt kitölti ez a propaganda. Ebben a világban megvannak szabva a viszonyok is, lehet igazodni hozzájuk – a helyi kiskirályokhoz –, ez a világ, a teljes rendszer már kiépült. Most már a maga totalitásában egy teljes rendszerről van szó, és ezért teljesen mindegy, hogy az ellenzék kap-e megszólalási lehetőséget, pár percet, pár órát vagy pár hetet. Ez mindegy ma már. Ezt a rendszert ma már megdönteni nem lehet, majd egyszer magától összeomlik. Ez a „szép új világ”. 

– Miért nincs veszélyérzete a magyar társdalomnak, miközben a legrátermettebb fiatalok hagyják itt az országot, sőt, mi küldjük őket, és ezzel végképp kiszolgáltatott helyzetbe kerülünk mindannyian?

– Nagyon is veszélyes világban élünk. Covid, háború, klímaváltozás, mindig van valami, amitől rettegnünk kell, és mi állandóan rettegünk. Mindig a 24. órában, sőt, mindig az utolsó percében vagyunk. És ebben a nagyon veszélyes világban van nekünk ez a saját Fidesz-világunk, ez a Magyarország, amiben minden hazugság ugyan, de legalább ez a mi burkunk. Ezzel megvédjük magunkat a nagyon veszélyes világtól. Ez a kormány nagyon rosszul kezelte, sőt, talán legrosszabbul kezelte Európában a Covid-válságot, mégis azt hisszük, hogy megvédett, mert tulajdonképpen túl lettünk rajta. Ebben a veszélyes világban nekünk saját világunk van, amiben majd mi magunk megoldjuk a dolgokat, csak az a lényeg, hogy ne jöjjön be még több rossz. Mert ami van, az rossz, de van ennél még rosszabb is. 

– Akkor tulajdonképpen kimentjük a gyerekeinket?

– Igen. Az egyéni utakat mindig megtaláljuk. 

– Lehet, hogy ez ássa az ország sírját?

– Igen. Nem sok jót lehet jósolni ennek az országnak, hiszen a szakadék szélén tántorog most. De a szakadék széle is jó, amíg nem vagyunk a szakadékban. 

– Amíg nem zuhanunk…

– Zuhanás közben is el fogjuk magunkkal hitetni, hogy nem zuhanunk, hanem repülünk, és majd nézegetjük a tájat.