Szili Katalin együtt gondolkodik, és a szíve is együtt dobog
Szili Katalin miniszterelnöki megbízott Sátoraljaújhelyen, a Rákóczi Szövetség összmagyar anyanyelvi táborában elégedetten állapította meg, hogy „a rendszerváltás után eljutottunk oda, hogy az egész nemzet együtt gondolkodik, együtt dobog a szíve.”
Az országgyűlés egykori szocialista elnöke nagy utat járt be, míg eljutott Sátoraljaújhelyre, az együtt gondolkodást és dobogást megelőzően pedig Tusványosra, ahol sajnálkozását fejezte ki, amiért az Európai Unió nem foglalkozik az őshonos nemzeti közösségek ügyeivel.
Szili Katalin 1983 és 1989 között az MSZMP tagja volt, 1989-ben az MSZP egyik alapítója. 1992 és 1994 között pécsi önkormányzati képviselő, 1998-ban az Országgyűlés alelnökévé, majd 2002-ben a Magyar Köztársaság parlamentjének házelnökévé választották.
Vannak irigylésre méltó honfitársaink, akiknek szelektív az emlékezetük. Akik úgy emlékeznek akkori önmagukra, hogy annak idején ők imádkozták ki a rendszerváltozást, miattuk dőltek le a falak, nyíltak meg a határok. Léteztek már korábban is, de élni valójában csak 30 évvel ezelőtt kezdtek. Kádárék alatt nem vettek levegőt, nem volt anyagcseréjük. Nem utaztak a villamoson, nem vezettek autót, nem is volt erre szükségük, mert nem jártak sehová.
Belülről bomlasztották a rendszert.
Úgy volt ez az ország 1989-ben, mint 1945 után: akkor a partizánok kerültek elő valahonnan, s hirtelen kiderült, hogy a háború előtt és alatt tulajdonképpen tízmillió magyar ember harcolt a fasizmus ellen, és várta tárt karokkal a felszabadító Vörös Hadsereget.
Szelektív az emlékezet.
A rendszerváltozás után megint előkászálódtak e kis ország hősei. A kilencvenes évek elején visszaemlékezések tucatjait lehetett olvasni arról, ki hogyan vészelte át az elviselhetetlen negyven évet. Lemerültünk, és kibekkeltük őket, mondta a Harmadik Magyar Köztársaság első miniszterelnöke.
Egy nagyon titokban elnyomott és észrevétlenül félreállított sajtómunkás pedig arról számolt be, hogy az üzemi étkezdében rendszeresen elfoglalta a vállalati párttitkár helyét, aki emiatt nagy mérgesen kénytelen volt másik széket keresni magának.
Kis ország kis hőse volt ő is.
Egy másik hős egyszer Dombóvár felé utazott, amikor felszállt a vonatra két szovjet katona.
- Ez a vonat megy Pápára? – kérdezték oroszul a szovjet katonák.
- Da - válaszolta halált megvető bátorsággal a magyar versenyző.
Közben meg nem odament a vonat, hanem éppen az ellenkező irányba. Fifikás nép a magyar, nem lehet vele kikukoricázni. Vége is lett a Varsói Szerződésnek hamar. Kis ellenállásokból áll össze a nagy egész.
Most meg itt van nekünk Szili Katalin, aki lehet, nem is emlékszik már arra, hogy honnan jött. Segítünk: politikai munkásságának nagyobb részét a baloldalon töltötte. Egy ideje azonban Orbán Viktor kormányának dolgozik, miniszterelnöki megbízotti beosztásban, és most ebben a minőségében gondolkodik együtt, és dobog a szíve közösen.
Berecz János története jut az eszünkbe. Berecz a Kádár-rendszer idején különböző magas funkciókat töltött be a pártban - KB titkár volt, a Népszabadság főszerkesztője. Hozzá tartozott a tájékoztatás, s tőle származik a rendszerváltozás utáni bon mot-ok egyik legszellemesebbje. A Rádió pagodájában volt dolga valamikor a kilencvenes évek elején, már megfosztva minden korábbi befolyásától és hatalmától. Több régi kolléga és valamikori ideológiai beosztott ment el mellette. Egyikük, aki a rendszerváltozás utáni években visszamenőleg vette észre magán, hogy ő valójában mindig is harcosan jobboldali volt, nem köszönt vissza az MSZMP egykori prominensének.
Berecz kissé elmélázva nézett a mellette köszönés nélkül elsiető volt udvaronc után, majd fejét csóválva halkan csak ennyit mondott: ha a seggem beszélni tudna…
Még sok további együtt gondolkodást és dobbanást, Szili Katalin!
