Szűcs Tamás: az oktatásban szintet léptek a tiltakozások, egyre erőteljesebbek

A miskolci Földes Ferenc Gimnáziumban is volt november 18-án pedagógussztrájk, polgári engedetlenség a tanárok között. Hányan vettek részt benne? 

A pénteki megmozdulásban 17 ember polgári engedetlenkedett, tizen sztrájkoltak. A 65-70 tagú tanári kar 30-40 százaléka egyébként folyamatosan tiltakozik, közülük eddig többen inkább a sztrájkot választották, és kevesebben a polgári engedetlenséget. Én polgári engedetlenkedtem, nekem ez már a negyedik, vagy az ötödik ilyen tiltakozásom, és még egy kollégám vállalt ennyit. Most, a november 18-i alkalomra megfordult, többen így tiltakoztak hosszabb-rövidebb ideig, nem sztrájkkal.

Pedig ez komoly veszélyt jelenthet önöknek, nem?

Most – átmenetileg – nem érzem olyan nagy veszélynek, mint a kölcseys tanárok kirúgása után volt. Szerintem ez is egy részsikere ennek a mozgalomnak. Elkalkulálták magukat, kontraproduktív volt egy ennyire drasztikus lépés. Ezt ma már látjuk. Azt gondolom, hogy az azóta lezajlott polgári engedetlenségek következményeit pedig egyelőre jegelik.

Új ellenállási formát is hozott ez a nap, először lehettünk tanúi a diákok ülősztrájkjának.

A diákok látják, hogy sok pedagógus beleáll a tiltakozásba, kiállnak magukért. Ha senki sem tette volna ezt a tanárok közül, akkor a gyerekek nemhogy az ülősztrájkig, de egyáltalán az ellenállás gondolatáig sem jutottak volna el.

A Földes diákjainak nyílt levele, a „tanulni akarunk, de nem mindegy hogyan” tulajdonképp egy vádirat a mai oktatási rendszer ellen. Amit leírtak, abban tökéletesen igazuk van. Mivel lehetne a diákokat megnyugtatni?

Ez nehéz, mert amikor nincs tanár, vagy elmenni kényszerül, akkor elsődlegesen sérül a diák érdeke is. Nyilvánvaló, hogy konkrét tettekkel lehetne őket leginkább megnyugtatni. Például azzal, hogy a kormány meghátrálna olyan dolgokban, amikhez még pénz sem kell, vagy visszahelyezné a kölcseys tanárokat. A diákság nagyon jelképes, és nagyon egyszerű dolgokból ért. Olyanokból nem, hogy ígérnek egy nagy béremelést a tanáraiknak, amely mondjuk az inflációt sem fedezi. Ezt nem értik. Azt gondolom, hogy több fronton vissza kéne vonulnia a kormánynak, és amihez nem kell pénz, azt komolyan kéne végre venni. Ezek érintenék a diákokat is. Például egy szabadabb tankönyvválasztás, ami nem kerülne pénzbe, csak bizonyos kormányhoz közelálló lobbikörök anyagi veszteségét jelentené, de a költségvetésre nem róna terheket. Itt lehetne, sőt szerintem kellene visszalépni. Ebből értenének. Szerintem, ha egy jobb könyvet tudnának kinyitni, és biztonságban tudnák a pályán azokat, akiket ők szeretnek, a tanáraikat, az megnyugtatná őket, értenének belőle. Sokkal inkább, mint abból, hogy lesz-e új NAT, vagy sem. Nyilván ők ennek az iskolarendszernek a végén már nem arra érzékenyek, amire a szakmában benne lévő ember. 

Azt írják a diákok, „folyamatos bizonytalanságban vagyunk, hogy a tanáraink vajon meddig fognak minket tanítani, akár azért, mert engedetlenség miatt kirúghatják őket, vagy csak szimplán elhagyják a pályát, hogy el tudják tartani a családjukat. Kiegészül azzal, hogy idén már megint mi visszük a fénymásoló papírt, hogy azt hallottuk tanárainktól, hogy nem fizetik a tanulmányi versenyek útiköltségeit sem, hogy a könyvek fele pocsék, s a vacak ablakokon behúz az őszi hideg. Mindennek mi, diákok isszuk meg a levét”. Ennyire el vannak keseredve?

Abból, hogyha már olyan eszközökhöz folyamodnak, mint az ülősztrájk, vagy a nyílt levél, azt gondolom, hogy igen. Ha pszichológiai szempontból nézem, amikor összeültek ezek a gyerekek összerakni a problémákat, akkor azok felerősítették egymást. Amikor megfogalmazták ezt a levelet, gondolom, nem csak azt nézték, ami őket érintette, hanem az összes problémát egybevették.

A tanárok, szülők, diákok együttes, most már az egész országot érintő megmozdulásai után a kormány még mindig úgy tesz, mintha el sem jutnának hozzá ezek a hírek. Mit tehetnek még a pedagógusok ebben a helyzetben, és meddig bírják az ellenállást?

Szerintem ennek a tiltakozási hullámnak nem az a természetrajza, ami az elmúlt években volt: egyszer elindul, kulminál, majd szépen, egy kiszámítható ív mentén elhal. Ha ez lenne, akkor ez az ellenállás tavaszra, a nyár elejére kifújt volna, és a nyári szünet az egész tiltakozóhullámot megölte volna. Nem tudta. Sőt, azt gondolom, hogy a tiltakozás szintet lépett. Az én nevelőtestületem sem azt mondta az elmúlt hetekben, hogy „áh, nincs értelme, hagyjuk”, hanem azt: „lépjünk egy keményebbet”. A diákok nyilatkozataiból is ezt olvastam ki. Ők is úgy döntöttek, nagyon szép, és óriási dolog az élőlánc, de ők is abban gondolkodtak, hogy lehet-e még lépni valami még hangosabbat. Én úgy gondolom, hogy ennek a tiltakozási hullámnak más a menetrendje, mint az eddigieknek volt. Azt érzékelem, hogy más a grafikon görbéje, mint ami szokott lenni. Ezzel biztatok mindenkit, aki a kifulladástól tart. Hozzáteszem, a külső környezet is nagyon sokat változott, beleértve a világtörténelmet, a magyar gazdaság és politika helyzetét is. Emiatt sem hiszem, hogy egyszerűen azt lehet mondani, hogy majd hazamennek. 

A sztrájkon, a polgári engedetlenségen, a demonstrációkon kívül mit lehet még tenni? 

Példaként szoktam mondani, hogy tavasszal, amikor azt szerettem volna elérni, hogy az én nevelőtestületem ne egy grafikont küldjön ki a korfánkról az éterbe, hanem álljunk ki élőben, akkor a személyiségi jogoktól kezdve, mindenfélére hivatkoztak, és lett belőle egy grafikon emberi arc nélkül. Mos pedig arra lettem figyelmes, hogy kollégáim megszervezik, és pénteken egy élő, személyes korfával álltunk ki. Ezek apró dolgok, de azt mutatják, hogy a cselekvéshez szükséges ingerküszöb majd egy év után egészen biztos, hogy lejjebb van, mint mikor elkezdtük. Hogy meddig lehet bírni? Azt látjuk, hogy a tanártársadalom nem egyforma. Hiszen annak, aki vidéken, egy kis faluban él, az is óriási dolog, ha egyszer sztrájkolni mer. Egy nagyvárosi, nagyobb lehetőségek mellett élő embernek meg a polgári engedetlenség lehet az, amit ha át mert lépni, akkor úgy érzi, hogy nagy dolog, amit tett. De másnak egy fotó is sokat jelenthet. Mindenkinek a maga szintjén. Ezek összeadódhatnak, aztán ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy hol lesz a vége. Pedig már sokszor gondolhatták, hogy vége lesz. De nincs vége.