Vidnyánszky Attilának mennie kell!

A nemzeti és a színház szerinte eleve ellentmondás

Márton András már a beszélgetés elején vitába szállt magával a „Nemzeti Színház” fogalmával. Sajátos hasonlatával érzékeltette, miért tartja problematikusnak az intézmény elnevezését.

„A nemzet egy előkelő, jól öltözött nemzetes asszony, a színház pedig egy útszéli kurva” – fogalmazott provokatívan, majd hozzátette: éppen ezért a két fogalom között alapvető feszültség húzódik. Szerinte a színház természetéből fakadóan szabad, kísérletező és provokatív műfaj, míg a nemzeti jelző valamilyen hivatalos, reprezentatív szerepet sugall.

A színész úgy látja, történelmi pillanatokban – például 1848-ban vagy 1956-ban – valóban lehet létjogosultsága annak, hogy egy színház nemzeti küldetést vállaljon, hétköznapi működésében azonban egy Nemzeti Színháznak is egyszerűen jó színháznak kell lennie. Úgy véli, a nemzeti tematika legfeljebb időszakos programként jelenhet meg egy évadban, de nem válhat kizárólagos szervezőelvvé.

Márton szerint Magyarországon ráadásul nincs akkora drámairodalmi hagyomány, amely önmagában eltarthatna egy kizárólag „nemzeti” repertoárra épülő intézményt. Bár akad néhány megkerülhetetlen klasszikus mű, ezekre nem lehet hosszú távon egy teljes színházi struktúrát felépíteni.

„Akárki lehetne Vidnyánszky helyett”

A műsor egyik központi témája Vidnyánszky Attila személye volt. Márton András nem rejtette véka alá véleményét, amikor arról kérdezték, ki lehetne alkalmas a jelenlegi igazgató helyére.

„Akárki, bárki” – jelentette ki. Szerinte ugyanis a Nemzeti Színház élére nem feltétlenül művészre, hanem jó menedzserre lenne szükség, aki képes egy nagy intézményt működtetni, megfelelő alkotókat hívni és világos szakmai célokat kitűzni.

A színész szerint Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színház élén azt a politikailag támogatott elképzelést próbálta megvalósítani, amely a nemzeti gondolatot helyezi a középpontba, de ez a program szerinte eleve kudarcra van ítélve. Úgy fogalmazott, hogy a jelenlegi vezető „a leghülyébb programot” igyekezett hatalmas költségvetéssel megvalósítani.

Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy rendezőként korábban maga is nagyra becsülte Vidnyánszkyt. Emlékeztetett arra, hogy a POSZT válogatójaként több előadását is beválasztotta a fesztivál programjába, mert azok kiemelkedő színházi teljesítmények voltak. Véleménye szerint a rendezőből akkor vált problémás kulturális vezető, amikor politikai és hatalmi szereplővé lett.

A Nemzeti Színház működését illetően különösen élesen bírálta azt, hogy jelentős költségvetések mellett sok előadás kevés nézőhöz jut el. Felidézte a színházban történt súlyos balesetet is, amikor két színész lezuhant a díszletről. Márton szerint egy ilyen helyzetben nem elegendő arra hivatkozni, hogy a színház veszélyes üzem. „Az igazgató dolga, hogy ne essen le a hatodik emeletről a színész” – mondta.

Megosztott szakma, elveszett szabadság

A színművész az elmúlt tizenhat év kulturális politikáját is keményen bírálta. Szerinte a Fidesz-kormányzat egyik legsúlyosabb kulturális bűne az volt, hogy megosztotta a szakmát, és politikai hovatartozás szerint választott ki művészeket.

Úgy látja, a színházi világ korábban egységesebb közösséget alkotott. „Mi egy brancs vagyunk. Shakespeare közöttünk ül” – fogalmazott, arra utalva, hogy a művészeket eredendően nem politikai, hanem alkotói szempontok kapcsolják össze.

Márton szerint a színház lényegéhez a szabadság tartozik. A szabad gondolkodás, a kritikai szemlélet és az újító szándék nélkül nem születhetnek jelentős művek. Különösen fontosnak nevezte a liberalizmust mint alkotói attitűdöt, amelyet szerinte az utóbbi években szitokszóvá próbáltak tenni.

„A szabad gondolkodás, a szabad szó, a szabad száj, a szabad szellem elengedhetetlen” – hangsúlyozta.

Példaként a független színházi szférát említette, különösen a Jurányi Házat és korábbi alternatív előadásokat. Felidézte a Vajdai Vilmos-féle társulat Szerb Antal Utas és holdvilág című adaptációját, amely hatórás játékideje ellenére telt házakat vonzott. Ezt a produkciót a Nemzeti Színház valódi szellemiségéhez közelebb állónak nevezte, mint számos hivatalosan nemzeti küldetésű előadást.

A színész szerint a jövőben nem ideológiai alapon kellene működtetni a kulturális intézményeket. Egy jó színház nem attól lesz nemzeti, hogy ezt ráírják a homlokzatára, hanem attól, hogy minőségében kiemelkedő, és képes megszólítani a közönséget.

Beszélt saját pályájáról is, hangsúlyozva, hogy soha nem tartozott a rendszer kegyeltjei közé, de ez ma már nem foglalkoztatja különösebben. A díjaknál fontosabbnak tartja az alkotói szabadságot és a szakmai hitelességet. Úgy fogalmazott: ha valóban érdekelte volna a karrierépítés vagy a kitüntetések megszerzése, tett volna érte, de számára ezek nem jelentettek elsődleges célt.

Az esetleges politikai változásokkal kapcsolatban bizakodóan nyilatkozott. Külön megemlítette Radnai Márkot, akit tehetséges színházi szakembernek tart, és úgy véli, a kulturális élet megújításához olyan emberekre lesz szükség, akik értik a színház működését, de nem ideológiai alapon akarják irányítani azt.

Márton András szerint a magyar színházi élet akkor találhat vissza korábbi erejéhez, ha a művészi minőség, a szakmai szabadság és a közönséggel való valódi kapcsolat kerül ismét a középpontba. Ahogy fogalmazott: a színház feladata nem a politikai szolgálat, hanem az, hogy olyan kérdésekről beszéljen, amelyekkel a társadalomnak szembe kell néznie, még akkor is, ha az állam erről nem szívesen beszél.