Szülő gyermekéért nem hoz áldozatot

Jobb esetben a gyermek elbűvölő lénye, káprázatos elméje és elképesztő ütemű fejlődése a közlés tárgya, rosszabb esetben az a rettenetes mártíromság, amit a szülőkre mért a sors, mert mióta gyermekük megszületett, az életük maga a pokol. Leggyakoribb a két narratíva váltogatása annak függvényében, hogy a hencegés vagy az önsajnáltatás tűnik-e alkalmasabbnak az önigazolás legyártására.

Az egy-, a két- és a háromgyermekes mártírok külön versenyszámokban indulnak. Az egygyermekesekkel beszélgető el sem tudja képzelni, milyen nagy teher egy gyerek. A kétgyermekes mártírok egygyermekesekként el sem tudták képzelni, mekkora teher kettő. A háromgyermekes mártírszülők magának a négykezű Visnu istennek vallják magukat.

A Nyugat élménytársadalmaiban minden, így a gyerekvállalás is élmény, épp mint a mozi vagy az utazás, csakhogy ez esetben az alany sokszor nem azt kapja, amire befizetett: szülőségét nem tudja saját igényeire szabni, mint a mozit vagy az utazást, azt gyermeke igényeinek alá kell rendelnie – ez azonban nem áldozat. Akinek gyermeke egészséges, annak szülőségéért nem jár együttérzés.

A saját áldozatukat élő szülők gyerekvállalást illető döntésükkel folyamatos konfliktusban vannak, amit amennyire tudnak, elfojtanak, s kényszeresen demonstrált megszomorítottsággal és kontrollálatlanul fel-feltörő túlgondoskodással kompenzálnak, amelyektől csak még nyomorultabbnak és elgyötörtebbnek érzik magukat. A mártírszülők meggyőződése, hogy be lettek csapva, ennek érzete elől pedig önmaguk és gyermekük túlértékelésébe menekülnek, s így valamennyiük elé olyan akadálypályát állítanak, amelyet akár teljesítenek, akár nem, a maguk és gyermekük személyisége mindenképp rámegy. Jobb volna az áldozatok pózait levetve, hagyni azt a gyereket felnőni, és tudomásul venni, hogy az ifjúság már az ő joga.