Tényleg igaz magyar hazafi volt az antiszemita Horthy Miklós?

Egyébként pedig tényleg világosan és egyértelműen kell beszélnünk. El kell mondanunk, hogy a Lázár János által kivételes államférfinak, igaz magyar hazafinak és hős katonának nevezett Horthy Miklós kormányzó ugyanaz a személy, aki nyolcvan évvel ezelőtt, 1943. május 7-én levelet írt Adolf Hitlernek, és arról igyekezett meggyőzni a német kancellárt, hogy nem igazak a vádak, miszerint „Magyarországon túl enyhén kezelik a zsidókat”. 

Ez a Horthy Miklós kormányzó ugyanaz a személy, akit 2017. június 21-én Orbán Viktor miniszterelnök – Lázár János mostani megszólalását megelőzve/megelőlegezve – a megújult Klebersberg-kastély átadásán ugyancsak kivételes államférfinak nevezett. Ez a kivételes államférfi ugyanakkor arról is biztosította a Führert, hogy „A zsidók fokozatos kikapcsolására vonatkozó további intézkedések folyamatban vannak, s amint meg lesznek teremtve elszállításuk feltételei, ezt végre is fogjuk hajtani.” (A levelet teljes terjedelmében a cikk végén olvashatják.)

Nem ez az első eset, hogy Lázár János – fogalmazzunk így – sajátos módon viszonyul a magyarországi zsidósághoz. 2014-ben, akkor még államtitkárként, nagyon megbántódott, amiért a Mazsihisz – Lázár olvasata szerint – ultimátumot intézett a kormányhoz a holokauszt emlékévvel kapcsolatban. A legnagyobb magyarországi zsidó szervezetnek az volt a bűne Lázár szemében, hogy kilátásba helyezte: nem kívánnak részt venni a holokauszt emlékév kormány által szervezett programjain. 

Az okok ismertek: a történelem megmásítását célzó Szabadság téri emlékmű, a Józsefvárosi pályaudvarra álmodott – akkor még Schmidt Mária által felügyelt – Sorsok Háza, valamint a Veritas élére kinevezett igazgató különös nézetei ellen tiltakozott ily módon a Mazsihisz.

Értelmezzük Lázár János kilenc évvel ezelőtti kirohanását: ezeknek a zsidóknak semmi sem jó. A kormány kiteheti a lelkét értük, ám hiába próbál mindenben a kedvükbe járni, ez a hálátlan népség beleharap a simogató kézbe. Lázár János akkori kirohanása szerint „a Mazsihisz ultimátuma többekben aggodalmat kelt, és nem befolyásolja jó irányban a zsidók és a magyarok együttélését, ami több száz éven át sikeres volt a Kárpát-medencében.”

Erről a sokszáz éves sikeres együttélésről sokat beszélhetnének a vészkorszakot túlélő zsidók, vagy az ő leszármazottaik. Elmondhatnák például, hogy mennyire hálásak az akkori magyar kormánynak, amiért megmentette őket az asszimilálódástól. Nyilván azért zárta gettókba őket, mert nem akarta, hogy károsan és kórosan elvegyüljenek a nem zsidó honfitársakkal. Azt szerette volna az akkori kormány, hogy a zsidók egymás között legyenek, és a közös bezártság tovább erősíthesse bennük zsidó identitásukat. 

Orbán Viktor miniszterelnök gyakorta hangoztatja, hogy Magyarországon zéró tolerancia van az antiszemitizmus ellen, és a kormány megvédi zsidó honfitársait. Ami egyfelől nagyon helyénvaló, másfelől viszont a zsidó honfitársak ilyenkor szoktak elkezdeni aggódni, mert nem szeretik, ha megvédik őket. Ez ugyanis azt feltételezi, hogy veszélyben vannak és védelemre szorulnak. A zsidó honfitársak ugyanazt szeretik, mint a nem zsidó honfitársak: normálisan, békében élni, szeretni a szeretteiket, dolgozni, szórakozni, mikor mi adódik.

Amikor a fehér, keresztény, heteró párt valamelyik politikusa zéró toleranciáról, valamint a zsidó honfitársak megvédéséről beszél, a zsidó származású magyaroknak eszükbe jut, hogyha a politikus úr ezt komolyan gondolná, akkor pártja nem játszana a tűzzel, nem élesztgetné a zsidósággal nem igazán szimpatizáló Horthy kultuszát, és nem taníttatná a Nemzeti Alaptanterv keretében antiszemita írók műveit. A zsidó közösség ugyanis látja az összefüggéseket a Soros György elleni kampányra elszórt milliárdok és a társadalomban növekvő idegenellenesség (valamint az ezzel párban járó antiszemitizmus) között, ezért jobban szeretnék, ha az antiszemitizmussal szembeni zéró tolerancia természetes volna, olyan, amellyel nem szokás hivalkodni.