Tíz évvel ezelőtt temették el Jancsó Miklóst

1965-ben új fiú érkezett hozzánk a Kazinczy utcai általános iskola 8./A osztályába. Jancsó Miklósnak hívták, és hamar kiderült, hogy az apja ugyanezen a néven filmrendező. Nyika volt az új osztálytárs beceneve, hamar összebarátkoztunk, olyannyira, hogy évtizedeken keresztül az egyik legjobb barátom volt. Nyika találta ki, hogy a közeli Madách Gimnáziumba jelentkezzünk, mert, ahogyan mondta, közel van, nem kell korán felkelni.

Azt hiszem, elege volt már a sok helyváltoztatásból, abból, hogy szülei gyakori költözései miatt sok helyen végezte az iskoláit. A Madáchban a tanárok persze rögtön tudták, kinek a fia az új tanuló – szerették és zrikálták az apja miatt, ki-ki vérmérséklete szerint.

Ekkor már játszották a mozikban Jancsó Szegénylegények című filmjét – tele az idehaza még igencsak ritkaságszámba menő meztelen lányokkal. (A ruhátlan lányoknak persze üzenetük volt: Jancsó filmes nyelvének megfelelően nem az erotikát, hanem a kiszolgáltatottságot jelképezték.)

Rendszeres vendégek lehettünk Jancsóék Klauzál utcai, majd később Rózsa utcai lakásában. Jó volt náluk lenni. Nemcsak azért, mert Nyikának – szülei gyakori külföldi utazásai révén – rengeteg jó lemeze volt. (Ezek egy részét a Magyar Rádióban dolgozó Komjáthy György némi ellenszolgáltatás fejében átmásolta és műsoraiban leadta). Hanem mert a dolog természeténél fogva „híres emberek” is megfordultak Jancsóéknál. Színészek, írók, néha világsztárok.

Náluk láttam életemben először világpolgárt. Maga a házigazda volt az, Jancsó Miklós. Aki hol pipázott, hol meg szivarozott, és olyan természetességgel beszélt az élet dolgairól, ami a mi, szocializmusban szocializálódott agyunknak újdonság volt. Sokat tanultunk tőle és Mészáros Mártától. Persze, nem a filmezés fortélyait, hanem talán még a filmnél is fontosabb dolgokat. Azt például, hogy miként kell nézni és látni a világot.

Én azóta tudom, hogyan kell gondolkodni a hatalomról. Nemcsak az akkoriról, és nem csupán a mostaniról, hanem a mindenkori hatalmasságokról. Hogyan és mit kell gondolni róluk, hogyan kell elviselni és túlélni őket.

Jancsó filmjeinek nagy része – bármi volt is a téma – mindig a hatalomról és a kiszolgáltatott emberről szólt. Könyörtelenül mutatta be a diktatúrák természetrajzát, azt, hogy mi mozgatja a hatalmat és az elnyomás gépezetét működtető embereket.

Világéletében játszani szeretett, fricskát mutatni a hatalom és a világ felé. Szerencséje volt, mert megengedhette magának. Igaz, megdolgozott a szerencséjéért, hiszen számtalan kiváló film volt mögötte. Nem ő tehet arról, hogy a „Csillagosok, katonák”, az „Allegro Barbaro”, vagy a „Fényes szelek” ma már keveset, vagy éppen semmit sem mondanak az átlagembernek.

Tiltva talán sosem volt, és nemzetközi elismertségének köszönhetően a tűrt kategóriából idővel a félig-meddig támogatottak közé léphetett. De még ez utóbbi státusz sem ártott neki: 1982 novemberében az Omega koncertet rendezett a Kisstadionban, tévéfilmet is forgattak. Esemény volt a koncert, nem csupán az Omega, hanem legalább annyira azért, mert Jancsó rendezte. És tudni lehetett, hogy ennek megfelelően tánckar is lesz a zenészek mögött – naná, hogy szebbnél szebb meztelen lányokkal. 

Aztán nem sokkal a koncert előtt meghalt Leonyid Iljics Brezsnyev. Soknapos gyászt hirdettek a szocialista táborban, még a koncert is veszélybe került, a lányok szerepléséről nem is szólva. Végül mégis lehetett koncert, és a lányok sem maradtak el. Csak nem egészen meztelenül, hanem – mély gyászuk jeléül– fekete bugyiban léptek a világot jelentő deszkákra. 

Jancsó, aki ekkorra már mindent elmondott az elnyomásról, ezzel a fintorral is azt üzente honfitársainak és az utókornak, hogy érezzük jól magunkat a világban. Tudjunk röhögni magunkon, mert akkor mások is komolyan veszik, ha kiröhögjük őket.