Tüntess te is a normális Magyarországért!

Amikor az első Kétharmad Elvtárs elvette a magánnyugdíj-pénztárakban tartott háromezer milliárd forintot, te hallgattál. Nem volt pénzed a magánnyugdíj-pénztárban, miért is ugráltál volna? Amikor belerúgtak az egyenruhásokba, csöndben voltál. Azt hitted, megúszhatod, ha befogod a szád, behúzod füled-farkad. Ha észrevétlenül meglapulsz. Különben is: nem vagy tűzoltó, sem katona.

Nem lehet megúszni, mert mindenki sorra kerül.

Amikor megalázták a pedagógusokat, nem szóltál egy szót sem. Nem vagy tanár, gondoltad magadban, s azt remélted, kimaradsz a rosszból. Belegázoltak az egészségügyiekbe, a hajléktalanokba, a munkanélküliekbe – nem volt egy szavad sem. Nem vagy orvos, ápoló, fedél még van a fejed fölött, munkád is van. Igaz, megélni alig tudsz belőle.

Agyagba döngölték a földműveseket, a postásokat, a kéményseprőket. A mozdonyvezetőket, a buszsofőröket, az autósokat, a gyalogosokat. Az adósokat, a hitelezőket. A hivatásosokat, a civileket.
Kismamákat, nagymamákat.

Beletapostak a diákokba, és nem érezted, hogy mondanod kellene valamit. Nem vagy diák, a mások baja nem a te bajod. Mozdonyt nem vezetsz, gyereked külföldön, unokád nincs.

Belerúgtak a juhászba, a halászba, a molnárba, a madarászba. A kertészbe, a kovácsba, a szakácsba. Miért is mozdultál volna, ők sem tettek érted semmit.

A cinikus, sunyi hatalom ismer téged, ezért tudta, merte megtenni ezt veled, és mindnyájunkkal. Lebontotta a jogállamot, szétlopta az országot. Ezek itt – gondolta magában a cinikus, sunyi hatalom – úgysem veszik észre. Vagy ha mégis, nem fáj nekik. Ezeknek – ezek az ezek lennénk mi – így is jó.

Vessünk véget ennek a gyakorlatnak! Ha újból egy normális országban szeretnénk élni, ki kell állnunk egymásért! Hétfőn este legyél te is színházi ember, mert ahol másnak rossz, ott neked sem lehet jó. Olyan országban, ahol nem jó péknek lenni, ott zöldségesnek lenni sem jó. Katonának, hivatalnoknak, írónak, olvasónak, öregnek, fiatalnak. Embernek.