Ügyészi szemmel: bűncselekményt is elkövethettek a Pegasusgate-eljárásban résztvevők 

– Pintér Sándor azt mondta, hogy 2010 óta a magyar nemzetbiztonsági szolgálatok illegális megfigyelést nem folytattak és nem folytatnak. Ha hiszünk a belügyminiszternek, akkor a Pegasusgate-ben is törvényesen engedélyezett megfigyelések lehettek csak. Abból, ami eddig nyilvánosságra került, Ön milyen következtetést von le?

– Azt, hogy mindenképpen gond  van az engedéllyel. Akkor lehetett törvényes és jogszerű az engedély kiadása, ha nemzetbiztonsági kockázatot jelentő ügyben kérték a megfigyelés lefolytatását. De az lényegében kizárható, hogy azok a különféle területen tevékenykedő, különböző profilú személyek – a milliárdos üzletember, az ügyvédi kamara elnöke, az újságírók, az önkormányzati vezető, stb. –, akik a publikussá vált információk szerint elszenvedői voltak a megfigyeléseknek, egyetlen konkrét ügy kapcsán nemzetbiztonsági kockázatot jelentettek. Ezért mondom, hogy akkor is problémás a dolog, ha volt engedély, hiszen felmerül a kérdés: volt-e az engedély kiadásához, elrendeléséhez szükséges ok. 

– Előfordulhat, hogy nem is volt engedély? Hogy anélkül végezték a megfigyeléseket?

– Ha nem volt engedély, akkor a megfigyelés éppen annyira törvénytelen, mint ha nem volt törvényes oka az engedély kiadásának. Komolyan felvetődhet: a hivatali visszaéléstől kezdve, a jogtalan adatszerzésig többféle bűncselekményt követhettek el azok, akik – akár döntéshozói, akár döntés-előkészítői szerepben – részt vettek ebben a megfigyelési ügyben. Ilyen esetben ez alkalmasint minden részvevővel kapcsolatban konkrétan is felvetheti a bűncselekmény elkövetésének lehetőségét.

– Térjünk vissza kicsit az engedélyeztetésre. Milyen esetben és hogyan lehet törvényesen és jogszerűen engedélyeztetni egy ilyen megfigyelést?

– Kétféle ok lehetséges. Az egyik a nemzetbiztonsági ok – ezt a megfigyelést a nemzetbiztonsági szolgálatok kezdeményezik és végzik, s az igazságügyi miniszter dönt az engedély kiadásáról. A másik bűnügyi célú, ami – megjegyzem – ez esetben azért zárható ki, mert ahhoz meg kell felelni a büntetőeljárási törvényben lefektetett feltételrendszernek és okoknak, például öt évvel vagy súlyosabban fenyegetett bűncselekmény gyanújának kell fennállnia. Nem tartom azonban valószínűnek, hogy ezek a megfigyelések az említett személyekkel szemben megfelelnek ezeknek a feltételeknek. Miként egyébként ismert, ezt a kémszoftvert a szervezett bűnözői csoportok és konkrét bűnözők ellen fejlesztették ki és alkalmazzák. A mi esetünkben ez sem áll fenn. Hiszen az érintettek tevékenységére, életvitelére, stb. vonatkozó információk alapján kizárható, hogy illene rájuk a szervezett bűnözői csoport kategóriája. Kérdem én tehát: törvényesen ki és hogyan engedélyezte akár bűnüldözési, akár nemzetbiztonsági céllal ezt a megfigyelést, mert számomra távolról sem tűnik világosnak, igazoltnak az eljárás.

– Sokan panaszolják, hogy nagyon laza a szabályozás. Az tehette lehetővé ezt a mostani esetet is? Ön egyetért ezekkel a véleményekkel?

– Ez az ügy rávilágít arra, hogy az egész jogi szabályozás pontatlan, átgondolatlan, következetlen, hogy úgy mondjam, egy lyuk a jogállamiság bástyáján. Szerintem a lefektetett protokoll sem következetes, az esetleges visszaélések megakadályozására sem elég konkrét és az egész szabályozás hiányos. Az engedélyezés okai túl tág formában és általános tartalommal vannak megfogalmazva. Ez pedig alkalmasint azt is lehetővé teszi, hogy a hatalom saját szándékai szerint akár bunkósbotként, egyfajta politikai eszközként is használni tudja az egyébként a szervezett bűnözés és a nemzetbiztonsági kockázatot jelentők elleni felderítésre helyesen és mindenhol alkalmazott  eszközrendszert. Amit tudunk, az annyi, hogy az igazságügyi miniszternek, azaz a kormány egyik tagjának kell engedélyeznie a nemzetbiztonsági célú megfigyeléseket. De ez valójában állam az államban, azaz egy zárt rendszer, amibe senki nem láthat bele, miközben a döntéseket a kormány tagja képes befolyásolni. Ha a céltól eltérően használják ezt az eszközt, az visszásságokat, jogtalanságokat, abszurd helyzeteket idézhet elő. Tehát nem megfelelő a jogi szabályozás, ami egy jogállamban nem szerencsés.

– Hogyan néz ki maga az engedélyezési rendszer?

– Egy többlépcsős döntéshozatali mechanizmusról van szó, ami azonban azért sem szerencsés, mert elkeni a felelősséget. Bűnüldözési célból végzett esetben van olyan eszköz, aminek az alkalmazásához nem kell semmilyen külön engedély, van amelyiknél elegendő az ügyészi jóváhagyás, megint másokhoz nyomozási bírói döntés szükséges. Egy analógiával megvilágítva a helyzetet: ha valakit előzetes letartóztatásba akarnak helyezni (ma bűnügyi felügyeletbe), akkor a rendőrség előterjeszti a letartóztatási igényt, az ügyészség indítványozza, majd pedig a bíróság dönt – erre mondják, hogy jogállami keretek között zajlik a folyamat, merthogy ott a kontroll. Ám ez valójában nem kontrollt jelent, ahogy a megfigyelési ügyekre kiadandó engedély esetében sem ez a helyzet. Ugyanis egymásra épülnek az elemek, de a konkrét felelősség nem kérhető számon. Az egyik csak előterjeszt, a másik az alapján csak indítványt tesz, stb., láttam több olyan esetet, amikor utóbb egymásra mutogattak a hatóságok, hogy ki tévedett és döntött rosszul. Egyszerűen fogalmazva: a döntés egészének következményeiért a felelősség nem mindig egyértelmű, hanem a „sok bába közt elvész a gyerek”. El kell gondolkodni azon, hogy ez a felelősségi rendszert árnyaló konstrukció szerencsés-e vagy sem. De mondok mást is: a nemzetbiztonsági törvényben írt elrendelési okok nem egzaktak, gumiszabályról beszélünk, amiben sablonszöveg van, nemzetbiztonsági kockázat, stb., de az okok nem konkrétan megfoghatóak. A fent felsoroltakkal együtt egy egymást erősítő folyamatról beszélünk. Így azután több ilyen problémás elem együtt adja azt, hogy tág körben, számonkérhetetlenül alkalmazható, és a gyakorlatban sokszor átláthatatlan az eszközrendszer. 

– Beszéljünk kicsit magukról a begyűjtött adatokról, az adatkezelésről.

– 2018 előtt az ágazati törvényekben, külön-külön szabályozták azoknak a szerveknek a munkáját, amelyek kérhettek megfigyelést, majd 2018-ban egységesen átemelték ezeket az új büntető eljárási törvénybe, s ezzel egyidőben megszüntették a titkos információgyűjtés és a titkos adatszerzés korábban elkülönült kategóriáját is. Korábban bűnügyi célú felderítésnél az elválasztó vonal az volt, hogy elrendelték-e a nyomozást, ami előtt titkos információgyűjtést végeztek, majd a már elrendelt nyomozással párhuzamosan folytathattak titkos adatszerzést. Ma ezt együtt kezelik, s leplezett eszköznek nevezik. Ám az nem változott, hogy az így keletkezett adatoknak van egy célhoz kötöttségük. Nem lehet bármikor, bármeddig, bárki ellen használni. Van egy kötelező protokoll – bár persze az nagy kérdés, hogy ez a való életben mindig hatékonyan érvényesült-e vagy sem. A célhoz kötöttség mellett az úgynevezett spájzolásról is kell beszélni. Nem lehet előre gyűjteni azzal, hogy majd később, ha szükséges, előhúzzuk, amit találtunk. Megvannak a konkrét cselekményhez, célhoz kötött tárgyszerű feltételek, nem lehet előre gyűjteni és tárolni, s van időtartam is: 90 napra adható ki az engedély, amit  többször is lehet hosszabbítgatni, legfeljebb 360 napig. A hosszabbítást arra építik, hogy a megrendelő szerv megkapja és értékeli az addigi információkat. További probléma, hogy ugyanazokkal az indokokkal hányszor meghosszabbítva és meddig lehet valakit lehallgatni.

– Ez laikus szemmel eléggé konkrét folyamat.

– Pedig ez az egész még azok számára is sokszor átláthatatlan, akik részt vesznek benne. Arról nem is szólva, hogy senki, még a megrendelő sem tudja érdemben ellenőrizni, hogy a titkos adatszerzést végrehajtó szerv, általában a Nemzetbiztonsági Szakszolgálat konkrét ügyben a lehallgatás eredményeként keletkezett összes információt mindig hiánytalanul átadja-e neki vagy sem. Pedig ha nem, az már önmagában is szabálytalanság, sőt, bűncselekmény. De ilyen a rendszer. 

– Akkor hogyan állapítható meg a felelősség? Akár a mostani ügyben is, ahol egyelőre még odáig sem jutottak el, hogy elismerjék ennek a kémszoftvernek a beszerzését, de borítékolható, hogy a felelősök megnevezésére is várhatunk. Máris elkezdődött az egymásra mutogatás: Varga Judit miniszter már egyenesen azt mondta, hogy nem ő, hanem az államtitkára, Völner Pál írja alá ezeket az engedélyeket.

– Az illetékesek azt mondják, hogy egy jogállamban a jellegéből fakadóan nem nyilvános az ügy, hiszen államérdekről van szó. Ezt mind értem. De ott van a Parlament nemzetbiztonsági bizottsága, bár persze annak meg túl sok érdemi jogosítványa nincs, s vagy összehívják vagy sem. Elvben az ellenzéknek kellene tudni kontrollálni a kormánytöbbséget, de erre a gyakorlatban ténylegesen ma nincs túl sok érdemi lehetősége. Nem tud működni a nyilvánosság kontrollja, miként a fékek és ellensúlyok rendszere sem, még a Parlamentben sem. Ha úgy akarják, akkor senki nem tud meg semmit, az érintettek sem, mert ha nem használják fel a törvényesen végzett lehallgatást, arról értesíteni sem kell őket. Még a tény sem lesz publikus, s az elszenvedői is csak akkor kapnak értesítést, ha felhasználják ellenük a gyűjtött adatokat. 

– Ez nagyon sötét kép. Ezen javítana valamelyest a vonatkozó törvények kivágása az ablakon és újak megalkotása?

– Nem kell mindent kidobni. Át kell tekinteni a jogszabályokat, és ennek az esetnek a tanulságait levonva – nyilván többféle vonatkozásban is hamarosan lesznek ilyenek – át kell gondolni, hol nem hatékony, hol életszerűtlen, hol antidemokratikus, hol nem jogállami a szabályozás, hol szakmai a probléma, hol pedig strukturális. Jogalkotással is orvosolni  kellene a helyzetet. Ez – az ügy gyakorlati következményeitől függetlenül is – fontos feladat. 

– Hogyan juthattunk idáig? Miként lehetséges, hogy ilyen a vonatkozó jogszabályrendszerünk?

– 1990-ben és utána, kormányoktól függetlenül, a szakma képviselői, a technokraták olyan alapon alkották meg még az Alkotmányt is, hogy nem gondoltak arra, valamikor előfordul majd a joggal való szándékos és rendszerszintű visszaélés. Jóindulat és nem joggal való visszaélés volt mindenki tudatában. 

– Kicsit előreszaladva és megelőlegezve, hogy egyszer csak kiderülnek a dolgok. Ha bebizonyosodik, hogy törvénytelenül figyelték meg a szóban forgó személyeket, mit tehetnek?

– Nincs konkrét jogorvoslat. Nagyon problémás, hogy jelen esetben az esetlegesen jogalap nélkül, törvénytelenül megfigyelt személyek hogyan érvényesíthetnek érdemi, hatékony, gyors és eredményes jogorvoslatot az őket ért személyiségi jogi, személyes és különleges személyes adataikkal kapcsolatos jogsértésekkel, a jó hírnevük megsértésével, vagy az esetleges vagyoni és nem vagyoni kárukkal kapcsolatban. Hogyan szerezzenek érvényt az igazuknak az ártatlan emberek? Azon kívül, hogy politikai következményei esetleg lehetnek a botránynak. 

– Végezetül: Ön hogyan látja ezt a botrányt?

– Teljesen egyetértek Bárándy Péterrel abban, hogy „tragikus” ez az egész. Szerintem több mint bűn, hogy a gazdasági élet nem kormánypártinak mondható szereplőit, a média világában, a civil szférában tevékenykedőket, az állampolgári jogokat garantáló, a jogvédelem utolsó társadalmi bástyát jelentő ügyvédeket támadnak ilyen módon. Ha ezeknek a prominens képviselőit így meg lehet hurcolni... De Tarjányi Péterrel egyetértve: ha az eddigi hírek igazak, akkor ez a pár név, az irány, az a bizonyos vacsora önmagában elég lehet ahhoz, hogy bebizonyosodjon, elkövették a törvénytelen megfigyeléseket. Többnek már nem is kell kiderülni, elég ha igazolódik, hogy a bizonyos 2018. június 5-i vacsora kapcsán végzett megfigyelés jogtalan volt, akkor ez mindent bizonyít és ahogy a bíróságon mondani szoktuk, „köszönöm, nincs több kérdésem”…. Amúgy ez büntetőjogilag is így van, hiszen egy gépkocsifeltörés-sorozatot végrehajtó bűnöző esetében is csak a büntetés kiszabásánál van szerepe annak, hogy hány alkalommal követte el a cselekményt, a bűnösség tekintetében a büntetőjogban elegendő egyetlen ügy is. Ezt az ügyet egyébként pedig az elképesztősége viszi tovább. A Fidesz-kormány szerint Magyarországon jogállam van. Szerintem meg jogállamban elképzelhetetlen, hogy ilyen dolog megtörténhessen.