Ügynökakták: a legfontosabb iratok még mindig a titkosszolgálatoknál lehetnek
A Népszava publicisztikája szerint nem érdemes azt várni, hogy az október 23-ára időzített iratnyilvánosság önmagában választ ad majd a rendszerváltás előtti állambiztonsági múlt minden kérdésére. A szerző úgy értékeli, hogy az ügynökakták nyilvánosságra hozatala inkább jelképes gesztus lehet.
A cikk azzal érvel, hogy a rendszerváltozás előtt keletkezett állambiztonsági iratok jelentős részét már a pártállam összeomlásakor megsemmisítették vagy eltulajdonították, a megmaradt dokumentumok egy része pedig tudatos vagy hanyagságból eredő dezinformációt is tartalmazhat. Emiatt a szerző szerint az úgynevezett ügynökaktákat csak erős forráskritikával lehet kezelni.
A publicisztika felidézi, hogy az iratoknak csak kisebb része került az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába, az ÁBTL-be, ahol a szerző megfogalmazása szerint máig többé-kevésbé szabadon kutathatók. A nagyobb, több ezer folyóméternyi iratanyag ugyanakkor a mai titkosszolgálatoknál maradt.
A cikk szerint a sürgősséggel elfogadott, Tisza által támogatott Melléthei-Barna-féle törvény főszabályként ezt a visszatartott iratanyagot is felszabadítaná, de a szerző úgy látja, a szolgálatoknak továbbra is maradhat mozgásterük abban, hogy kiknek az adatai kerüljenek nyilvánosságra.
A publicisztika konkrét kivételként említi, hogy a 2020. január 1-je után is tovább szolgáló ügynökök adatai visszatarthatók lehetnek. Szintén a szerző értelmezése szerint el lehetne titkolni olyan ügynökök adatait is, akiknek a nyilvánosságra kerülése ronthatná Magyarország viszonyát a NATO-val, az Európai Unióval vagy az Európai Gazdasági Térséggel.
A Népszava szerzője az ügynökkérdés morális oldalát is összetettnek nevezi. Példaként olyan hálózati személyeket említ, akiket zsarolással kényszerítettek együttműködésre, de később szerinte szabotálták a munkát, nem jelentettek kompromittáló adatokat, és emiatt egyeseket ki is zártak a hálózatból. A cikk külön kitér arra is, hogy a pártállami időszak besúgásainak jelentős része névtelenül maradó társadalmi kapcsolatoktól és informátoroktól származhatott.
A szerző szerint a mai közélet szempontjából legalább ilyen fontos kérdés, hogy az elmúlt 20 évben kiket szerveztek be a szolgálatok. A publicisztika megjegyzi: demokratikus rendszerekben is szükség lehet fedett hálózatokra kémelhárítási, terrorelhárítási vagy döntés-előkészítési célból, de ehhez szerinte civil kontrollra, így a parlament nemzetbiztonsági bizottságának működésére van szükség.
A cikk végén a szerző azt veti fel, hogy az állambiztonsági minősítéseket vizsgáló szakbizottság ne csak a kommunista korszak hálózati személyeinek iratait, hanem az elmúlt 16 évben keletkezett kartonokat is tekintse át. A publicisztika ezt azzal indokolja, hogy így később ne kelljen újra hasonló kérdéseket feltenni arról, kik voltak jelen a politikai fordulatok idején.
