Válságciklust zárt le a Tisztelt Ház

Miben volt más a mostani parlamenti ciklus a korábbiakhoz képest? 

Két szempontból is elég különlegesnek tartom ezt a ciklust. Az egyik a parlament működése általában, a másik a pártrendszer összetétele. A rendszerváltás után, nagyjából a 2010-es évek közepéig, szinte ciklusról ciklusra intenzívebbé vált a parlamenti munka. Több felszólalás volt, több törvényt fogadtak el, több vita és több kérdés hangzott el elsősorban az ellenzék oldaláról, de a kormánypárti „alákérdezésekből” is akadt bőven. Ez a tendencia 2018 után, főként a Covid-válság beköszöntével megtört, és ebben a ciklusban látszott igazán: ha minden igaz, a rendszerváltás óta most volt a legkevesebb plenáris ülés, visszaesett a törvények, felszólalások és kérdések száma nagyjából a 90-es évek első felének szintjére. ​

Mi volt a másik fontos sajátosság?

A pártösszetétel. Ami korábban gyakorlatilag csak a KDNP-re volt jellemző, most, a 2022-ben bejutott hatpárti baloldali összefogás „eredményeként” olyan frakciók alakulhattak, amelyek már a születésük pillanatában sem rendelkeztek valódi társadalmi támogatottsággal. Voltak frakciók, amelyek bevallottan csak azért léteztek, mert a frakcióstátusz bizonyos parlamenti és anyagi előnyökkel jár. Gondoljunk például a Párbeszédre, ahol a képviselők többsége maga sem volt a párt tagja. A 90-es években még kifejezetten elutasították az ilyen nem pártalapú frakciókat, mostanra ez bevett gyakorlattá vált. Ezt a működőképességet tovább rontotta az előválasztás, sok körzetben a vesztesek jutottak végül listáról mandátumhoz, miközben az előválasztás győztesei az országgyűlési választáson elbuktak. Így kontraszelektált módon álltak össze a baloldali frakciók. Erre jött rá, hogy a ciklus közepén megjelent egy új kihívó, egy parlamenten kívüli párt, amely elszívta a baloldal szavazóit, és fő kihívóvá vált. Ilyen a rendszerváltás óta nem fordult elő.

A frakciószakadások, kilépések mennyire rajzolták át a parlamenti térképet?

Meglepően stabilak voltak a frakciók, igaz, az LMP elveszítette a frakcióját, volt mozgás a Jobbiknál és a Momentumnál is, de ezek nem okoztak olyan mértékű átrendeződést, ami a parlamenti térképet gyökeresen átírta volna. Ez azért szokatlan, mert ha visszatekintünk, nem ritka, hogy ciklus közben is jelentősen átalakulnak az erőviszonyok. Most viszont olyan pártokról beszélünk, amelyek már a ciklus elején sem jutottak volna be önállóan a parlamentbe, nem volt mögöttük erős társadalmi bázis. Érdemes figyelni a Mi Hazánkra is: első, önálló parlamenti ciklusukat szokatlanul stabilan vészelték át, míg korábban az új pártoknál az első ciklus szinte kivétel nélkül komoly lemorzsolódással járt.

A kormány a ciklus elején több fontos ígéretet tett. Ezekből mi valósult meg?

Ez alapvetően válságciklus volt. Már a választási kampány is úgy indult, hogy kitört az orosz–ukrán háború, miközben a Covid-járvány utóhatásai miatt már akkor is gazdasági válságban éltünk. Erre rakódott rá az energiaválság; ezzel párhuzamosan az egész Európai Unió versenyképességi válsága. Magyarország ebben a közegben sorozatos válságokkal küzdött, folyamatosan változó körülmények között, ami eleve megnehezítette a korábbi ígéretek számon kérhető teljesítését. Átnéztem Orbán Viktor bemutatkozó beszédét a ciklus elejéről. Ha leválasztjuk róla az ideológiai típusú szólamokat, mint például a „gender elleni” fellépés, és csak a konkrét vállalásokat nézzük, vegyes képet látunk.​ Ígéret született az energiabiztonság megőrzésére, de a kép ebben is felemás. A paksi bővítés gyakorlatilag elakadt, az orosz-ukrán háborúval összefüggésben leállt a szállítás a Barátság-kőolajvezetéken, a horvátokkal zajló konfliktusok pedig szintén nem a teljes stabilitás irányába mutatnak, hogy a legutóbbi, iráni háború okozta ellátási gondokról ne is beszéljünk. Ugyanakkor tény, hogy az orosz energiahordozók kivezetése hivatalosan még nem történt meg. Némileg javította az ország villamosenergia biztonságát az, hogy időközben a napenergia részesedése látványosan nőtt, Magyarország a világ élvonalába került a napenergia-kapacitásokat illetően. Már-már olyan mértékű, hogy a hálózat sokszor nem képes elvezetni a kiserőművek által termelt energiát. Tehát előrelépés és strukturális feszültség egyszerre jelent meg a hazai energiaellátás terén. ​

Az EU „megújítására”, lényegi átalakítására is volt ígéret 2022-ben. Mennyiben teljesült?

Ezt inkább nemzetközi politikai vállalásként érdemes kezelni, amelyet belpolitikai kommunikáció kísért. Láthatjuk, hogy a hagyományos uniós elitek sok országban inognak, a radikális rendszerkritikus erők – nemcsak a jobboldalon, hanem baloldali kihívók formájában is – megerősödtek, és az Európai Parlamentben soha nem voltak még ilyen erősek. Ugyanakkor szó sincs arról, hogy az uniós „elitcsere” végbement volna: a rendszer recseg-ropog, de nem omlott össze.

Az akkumulátorgyártás megigért felfuttatása viszont mintha látványos siker lenne.

Igen, ezt az ígéretet sikerült teljesíteni, sőt, talán túl is teljesíteni. Jelentős akkumulátorgyártó kapacitások jöttek létre, de ma már inkább az a kérdés, nem épült-e ki túl nagy kapacitás? Komoly viták vannak a környezetterhelésről, a hulladékkezelésről, a lehetséges túltermelésről, illetve arról, hogy ezeket az üzemeket gyakran vendégmunkásokkal működtetik, miközben sorra jönnek elő a munkavállalói jogokkal és a külföldi tőke és a magyar jogszabályok viszonyával kapcsolatos konfliktusok. A helyi közösségekkel való feszültségek is mutatják, hogy bár az akkumulátorgyártás bővítése formálisan siker, politikai és társadalmi értelemben erősen vitatható.

A munkahelyek, családtámogatások, nyugdíjak „megvédését” számon lehet kérni?

A nyugdíjak reálértéke a KSH adatai alapján tartósan nem romlott. Egy-egy negyedévben volt minimális visszaesés, de ezek általában helyreálltak. A munkanélküliség 2022 óta valamelyest nőtt, 2023-ig emelkedett, azóta stagnál. A válsághelyzethez képest ez nem drámai, de az ígéret szintjén nem nevezhető teljes sikernek. A családtámogatások nominálisan nőttek, de GDP-arányosan csökkent az arányuk. Ebben nincsenek benne az olyan elemek, mint a CSOK, de azok is alapvetően bizonyos társadalmi csoportokra vannak szabva, messze nem érintik a családok többségét. Összességében a nyugdíjak szintje nagyjából tartható volt, a munkanélküliség kismértékben romlott, a családtámogatások reálértéküket tekintve inkább szűkültek az előző ciklusban.​

Mennyire volt a parlament a viták terepe, és mennyire vált formális, szentesítő fórummá?

A parlament működésével kapcsolatban általában kettős elvárás él: egyszerre szeretnénk érdemi, jól követhető vitákat és hatékony törvényhozó munkát látni a T. Házban. A politikatudomány megkülönbözteti a „vitaparlamentet” és a „munkaparlamentet”. A kettő gyakorlatilag kizárja egymást. Ha a parlament az érdemi döntések helyszíne, akkor a vita elkerülhetetlenül technikai jellegűvé válik, apró paragrafus, vagy kifejezés módosításokról szól, ami a választók számára nehezen követhető. A magyar parlament a vitaparlamenthez áll közelebb: az érdemi döntések előkészítése a közigazgatásban és a kormányban zajlik, a parlamentben az ellenzék elmondhatja, amivel nem ért egyet, majd a kormánypárti többség - szinte mindig - elfogadja az eredeti javaslatot.​

Más-más indokkal, de gyakorlatilag 2015 óta rendeleti kormányzás folyik. A különleges jogrend mennyiben változtatta meg a most lezárult négyéves ciklus munkáját? 

A rendeletek száma látványosan nőtt, a rendkívüli jogrend részben indokolja is ezt, de valószínű, hogy nélküle is ebbe az irányba mozdultunk volna. Több a rendelet, kevesebb a törvény, miközben Magyarország korábban a törvények–rendeletek arányában nagyjából a demokratikus középmezőnyben helyezkedett el. Fontos látni, hogy ez önmagában nem árul el sokat a demokrácia minőségéről. Skandináviában például vannak olyan modellek, ahol nagyon kevés a törvény és sok a rendelet. Számunkra ez azért szokatlan, mert a magyar politikai gondolkodás hagyományai erősen parlamentközpontúak, és furcsa, hogy a kormány olyan ügyeket is rendeletekkel szabályoz, amelyeknél vitatható, mennyire indokolt a parlament vagy az önkormányzatok megkerülése. Ugyanakkor még így sem beszélhetünk szélsőséges állapotról: a törvény–rendelet arány nagyjából a 2000-es évek első felének szintjére esett vissza.

A viták hangneme viszont jóval durvábbnak tűnik, mint régen. Tényleg ennyit romlott a hazai vitakultúra?

Ezzel kapcsolatban szkeptikus vagyok. Az az érzésem, hogy a magyar közbeszéd eldurvulása nem most kezdődött, hanem jóval korábban, legfeljebb a közelebb eső élményeinket érezzük súlyosabbnak. A viták sajnos már bőven e ciklus előtt kiéleződtek és ha a választók ezt nem kifogásolják, vagy akár kifejezetten elvárják a „kemény beszédet”, akkor ez a folyamat önmagát erősíti. A dualizmus kori parlamentben rendszeresek voltak a verekedések is, ott még nem tartunk, de a történelmi példák mutatják, hova vezethet, ha a választók ezt eltűrik a saját oldaluk politikusaitól.

A konfliktusok egy része már nem is a parlamentben, hanem a médiatérben és az utcán zajlik. Ez mennyire következménye az ellenzék „kiszorulásának”?

Ez lehet részben annak is a következménye, részben lehet az ellenzék tudatos stratégiai döntése is. A parlamenti ellenzék mindig csak korlátozottan tudta akaratát érvényesíteni a plenáris üléseken, de mostanra sok szereplő számára kényelmesebb lett a médiában politizálni.  Posztolnak a közösségi felületeken, bemennek egy-egy tévéstúdióba, ahol elpanaszolják a sérelmeiket. A politikatudományban ismert jelenség, hogy a közszereplők „helyszínt váltanak”: az Egyesült Államokban bíróságokhoz fordulnak, az Európai Parlamentben bírálják a saját kormányukat. Magyarországon a parlamenti ellenzék a Mi Hazánk kivételével nagyrészt lemondott a közvetlen választói elérésről, ellentétben például a Tisza Párttal vagy a korábbi Jobbikkal, és inkább a médiára támaszkodva politizálnak, ami illékony, nehezen fordítható át tartós támogatottsággá. A tüntetések felértékelődése, a kegyelmi botrány körüli „influenszer-tüntetések” pedig azt mutatják, hogy a parlamenten kívüli ellenzéki politika sokszor nagyobb tömegeket mozgat meg, mint amire az intézményes ellenzéki pártok képesek.​

Mennyire marad ez tartós jelenség?

Kérdéses. Ha a mostani választáson gyakorlatilag minden szereplő önállóan indul, az a parlamenti oldalon profiltisztítást hozhat, kevesebb lesz a „potyautas”. Akárki alakít kormányt, és akárki jut be ellenzékbe, ha egyszer beágyazott parlamenti szereplővé válik, sokkal kevésbé lesz rászorulva arra, hogy elsősorban a médiában és tüntetéseken vívja meg a harcait.

Ön milyen bizonyítványt adna a most leköszönt képviselőháznak a demokratizmus minőségéből, átláthatóságból, vitakultúrából?

Átláthatóság szempontjából a magyar parlament kifejezetten jól teljesített, nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedően áttekinthető a működése, erre én ötöst adnék. A demokratikus alapfunkciókat – a törvényhozást, a kormány ellenőrzésének minimumát – még úgy is ellátja, hogy a rendeletek felértékelődtek és kevesebbet dolgoztak a képviselők. Erre négyötödöt mondanék. A vitakultúra ízlés kérdése, ezért azt nehezen osztályoznám. A parlament szerepének kiüresedése miatt mennyire bírt valódi jelentőséggel az Országgyűlés? Arra legfeljebb hármas jegyet adnék. Miért csak közepest? Erre példa az interpellációk gyakorlata, ma már olyan képviselők is dönthetnek egy válasz „elfogadhatóságáról”, akik a kérdés és a válasz elhangzásakor ott sem voltak a teremben.

Lát ennek a ciklusnak olyan tanulságát, ami a jövőben különösen fontos lehet?

Elsősorban az ellenzéki szereplők számára van tanulság. Ami 2014 óta visszatérő probléma, hogy bizonyos értelemben meg lehet „buherálni” a választási rendszert, be lehet emelni a parlamentbe olyan szereplőket, akiknek nincs valós társadalmi támogatottságuk, sem választói legitimitásuk. Ezzel ideig-óráig el lehet lenni, de ha az ellenzék a saját politizálását feladva egy kiüresedett, színtelen, szagtalan összefogás álcájával „lélegeztetőgépen” tartja ezeket a szereplőket, az előbb-utóbb visszaüt. Amint megjelenik egy ütőképesebb kihívó, aki képes valódi állításokat megfogalmazni, és nem az a fő célja, hogy fenntartsa a legitimáció nélküli pártok jelenlétét, könnyen maga alá temetheti az egész politikai oldalt. A hosszú távú tanulság az, hogy nem lehet a végtelenségig „meghekkelni” a közvéleményt. Egy ponton szembe kell nézni azzal, van-e valós támogatottsága a politikai konstrukciónak, vagy csak a rendszer réseibe kapaszkodva lóg a semmi fölött.

A KlikkTV ÚjságíróK című műsorának 2026. február 10-i adása: