Bosszúról szó sincs
Anno 1994: parlamenti választás. Ha kedd volt, akkor a Népszavában megjelent egy írásom. Nosztalgiából és némi aktualitásból néhányat megidézek. Hátha már senki sem emlékszik rájuk. (Én sem emlékeztem.)
A lelkem mélyéig meghatódom, amikor ismerősöm, az újonnan kinevezett régi vezető kijelenti, hogy nem akar bosszút állni az elődjén, aki őt félreállította.
No persze ami igaz, igaz, ugyanezt mondogatta még a választások előtt, márciusban–áprilisban is, ámde más volt a gyerek fekvése akkor ugye, meg más ma: akkor lent, most meg fent. De éppenséggel ezért olyan megnyugtató, hogy az ismerősöm, egy pohár serital mellett azt mondja, hogy ő ugyan nem fog bosszút állni – a szemét senkiházi szarjankón. (Idézet szó szerint.)
Így is kell – mondom neki és agyoncsapok egy szúnyogot a karomon. – Hiszen hova vezet az örökös visszavágás? Ma én ütök, holnap te, s holnapután megint én – legyen már egyszer vége ennek az áldatlan öldöklésnek, amely apáról fiúra, s fiúról unokára száll! Micsoda ország ez? Vérbosszú kipusztulásig?
Pontosan így gondolom én is – bólogat az ismerősöm. – Ráadásul különösképpen aljas dolog belerúgni a földön fekvőbe. Hát nem? Hogy az a tróger megcsinálta? Naná, hogy meg! Velem is, mással is... De én akkor se megyek le az ő színvonalára. Túl van a koron, menjen nyugdíjba Isten hírével, ne bántsuk egymást.
Aztán iszik egy kortyot, iszom én is, és elmélázom, hogy talán most kezdődik a korszak, amit Európának becéz Európa, és amiről a költő azt mondta, hogy itt az idő, most vagy soha, vagy valami ilyesmit.
De az ismerősöm hirtelen keserűen felsóhajt, és elfehérednek az ujjai, ahogy megszorítja a söröskorsó fülét. – Pedig te tudod, mit csinált velem a nyomorult! Mert az, hogy félreállított és kivette a munkát a kezemből, csak egy dolog. Előfordul az ilyesmi. Hány százezer munkanélküli van? De a módszer! A hangnem! "Megpróbálunk csinálni valamit ebből a trágyadombból, amit összehoztatok!" Érted? Ezt mondja nekem, aki már akkor nyereséges céget gründoltam, amikor ő még KISZ–funkci volt Mezőlentiben, és összevizelte magát a megtiszteltetéstől, ha kezet foghatott a megyei első titkárral. De ha csak mondta volna! Ha csak a szája járt volna! De belém rúgott úton útfélen! A piszok, a szemét...!
Ne is beszélj róla! – vágok közbe, hiszen jól ismerem a történeteket. Két évig másról se folyt a szó köztünk. Minden napra jutott egy mese arról a szennyládáról (idézet), aki az ismerősöm posztját bitorolta. – Hagyd! – nyugtatgatom. – Elég büntetés neki a megvetés, amit a szakmától kap, meg a nyugdíjaztatása.
Persze – bólogat ismerősöm és reszket a keze, mikor rágyújt – persze, persze...! De nem gondolod, hogy túl olcsón megússza? Nem azért mondom, mert személyesen megsértett! Nem azért, mert leribancozta Zsuzsit a hátam mögött, és debilnek nevezte a gyereket, mikor nem jutott be elsőre az egyetemre. Nem! Nem ezért kellene egy méltóbb penitencia. Az efféle pletyka engem meg sem érint, ha egy féregtől származik! Ha keveslem a büntetést, akkor sokkal inkább a munkája miatt. Igen, igen! Mert lezüllesztette a céget. És nem csak gazdaságilag, hanem erkölcsileg is. Vagy szerinted megbocsátható, ha egy ilyen nímand mindenki előtt beletörli a lábát egy régi, megbecsült vezetőbe? Azt mondja: trágyadomb! Trágyadomb! Nem azért, hogy rólam van szó, de szerinted ezt csak úgy le lehet nyelni? Lehet kezet fogni? Lehet mosolyogni?
Ne idegesítsd magad! Nem éri meg – vágok közbe. – Vége van, elmegy, nem látod, spongyát rá.
Na, persze! – nevet az ismerősöm és a cigarettát idegesen belegyűri a hamutartóba. – Spongyát rá!... Félre ne érts! Tényleg nem arról van szó, hogy én bosszút akarnék állni! Sose voltam olyan. Mit segít az már rajtam? Megbukott a bandájával együtt. Megkapta, amit megérdemelt. Itt a vége, fuss el véle! Sose lássam! Csak nehéz elfelejteni, amit mondott... Meg hogy mindig a titkárnőjével üzent... Meg hogy sose köszönt előre... Jó, jó: ezek apróságok. De amit a feleségemre mondott a mocsok... meg a fiamra a szemét... Meg a munkámra, hogy trágyadomb... Te el tudnád felejteni?!... Úgyhogy, kérlek, ne érts félre, én tényleg nem vagyok bosszúálló, de ezt az embert a legszívesebben a falhoz állítanám, egy fejszével szétverném a koponyáját, és kitaposnám a belét, miközben belelőnék egy tárat a gonosz szívébe!... Aztán felőlem mehet nyugdíjba Isten hírével.
Nógrádi Gábor
(A sorozat első cikke itt olvasható: Hülye vagyok)
