Amit 1989-ben kívántunk, ma is érvényes
Cserhalmi György 1989. március 15-én a Magyar Televízió néha székházának lépcsőjéről mondta el a nemzetünk akkori 12 pontját. A kérdés és a válasz is azonos volt a maival: „Mit kíván a magyar nemzet?” - „Szabad, független, demokratikus Magyarországot”.
Érdemes átolvasni az akkori pontokat, mert a történelem spirálja visszavetett minket egy olyan pontra, ahol a szabadságjogaink ismét csak papíron léteznek. Mert, hogy mit is kívántunk akkor, és miért időszerű ez ma? Lássuk:
1. Valódi népképviseletet és többpártrendszert. Biztosítsák a választások szabadságát és tisztaságát.
Ma a választás egy lejtős pálya, ahol a szabályokat a hatalom írja önmagára. A „szabadság” jogszabályok szintjén megvan, de a „tisztaság” elveszett a közpénz-milliárdokból tolt propaganda és a szétszalámizott választókerületek között. Az elmúlt 16 évben valódi verseny nélkül szavaztunk, s ennek következménye az, hogy a demokrácia itthon egy kasztrendszeren alapuló autokráciát takar.
2. Rendőrállam helyébe jogállamot. Érvényesüljenek az emberi jogok, legyen bírói függetlenség.
A jogállam ma romjaiban heverő erőd, a jelenlegi rendőrállam nem gumibottal ver, hanem paragrafusokkal fojtogat. Valószínűleg nagyon sokakat megfigyelnek, aktáznak róluk, és eközben az ügyészség, az alkotmánybíróság, a kúria (kisbetűvel) elit prostituáltként szolgálják a hatalmat.
3. Szólás-, sajtó-, lelkiismereti és oktatási szabadságot. Számolják föl a hírközlés állami monopóliumát. Oszlassák föl az Állami Egyházügyi Hivatalt.
A hírközlés ma is állami monopólium, a valódi lehetőségek tekintetében: a KESMA egy politikai agitációs osztály szerepét tölti be. Elég annyit tudni róla, hogy ez a kormánypárti médiumokat összefogó alapítvány nagyjából 480 (!) kormánypárti médiaterméket ural, köztük kábeltelevíziókat, rádiókat, internetes portálokat, napilapokat és magazinokat. Az oktatás szabadságát kivéreztette a központosítás: a tanár nem taníthat, a diák nem kérdezhet, a gondolatot pedig bilincsbe veri a központi tanterv és a szakmai megfélemlítés. Ami pedig az egyházakban megy, az nem sokkal jobb, mint a középkorban: a világi és egyházi hatalom erősen összefonódik a NER érdekei mentén.
4. Jogot a sztrájkra. Ne korlátozzák az érdekvédelem, a követelés és a szolidaritás szabadságát.
A sztrájkjog kiüresedett, az „elégséges szolgáltatás” fenyegetése által tiltva meg a munkabeszüntetést. Aki ma szolidáris, az csak polgári engedetlenség útján nyilváníthatja ezt ki, aminek súlyos következményei lehetnek, például az egzisztenciális rémálom: az elbocsátás.
5. Méltányos közteherviselést, a közkiadások társadalmi ellenőrzését. Szüntessék meg az egyéni és csoportos kiváltságokat. Adják meg mindenkinek az emberhez méltó élet alapfeltételeit.
Közteherviselés? Közröhej! Kivéreztetés folyik olyan módon, hogy a kevésbé egyenlők dolgozni még képesek legyenek, de gondolkodni már ne. Rabszolgaként hajtanak és halnak a magyarok. Ami a „közkiadást” jelenti, az azonos a haveri körök gazdagodásával. Míg a sokaság világrekorder ÁFA-t köhög fel a NAV számlájára, addig a kiváltságos réteg magánalapítványokba menti a közpénzt, vagy magát nevezi meg kedvezményezettként, mint a honvédelmi miniszter. A kórházakban nincs fertőtlenítő, és ugyanilyen hiányállapot uralkodik minden szolgáltatás tekintetében.
6. Észszerű gazdálkodást, működő piacot, a tulajdonformák egyenjogúságát. Állítsák le a pénzemésztő és környezetpusztító nagyberuházásokat, szüntessék be a veszteséges vállalatok támogatását, vessenek véget a vállalkozás és a lakosság megsarcolásának.
Paks II., a Budapest-Belgrád vasútvonal és az akkumulátorgyárak pusztítanak ma. A piac helyett a kijelölt oligarchák uralják a folyamatokat, a fenntarthatóság alatt pedig csak Orbánék hatalmának fenntarthatóság értik.
7. A bürokrácia és az erőszak-apparátus leépítését. Oszlassák föl a Munkásőrséget és az Ifjúgárdát.
Munkásőrség helyett van más, így egy hatalmas, pártkatonákkal feltöltött megfigyelő és felügyeleti rendszer, valamint a néhány ezer fős TEK sereg. A bürokrácia legalább annyira ostoba, mint egykor, a hatékonyságot megöli a túlszervezettség és az esztelen digitalizáció, cserébe a lojalitás ugyanúgy fontosabbá vált a szakértelemnél, mint 1989-ben.
8. Szabadságot és önrendelkezést Kelet- és Közép-Európa népeinek. Szűnjék meg Európa katonai, gazdasági és emberjogi kettéosztása.
Szerintem „előre forgunk a sírjainkban” azt látva, hogy mit művelnek velünk a putyinisták. Ma az „önrendelkezés” elsősorban azt jelenti, hogy többé ne legyünk Putyin és a keleti diktatúrák előretolt helyőrsége, beékelődése a nyugatba. Európa kettéosztása újra megindult, és az ezer éve a nyugathoz tartozó Magyarország ma kelet felé emelgeti a szoknyáját.
9. Semleges, független Magyarországot. Vonják ki a szovjet csapatokat hazánk területéről. Töröljék a magyar ünnepek sorából november 7-ét.
A szovjet tankok akkor elmentek, de nem tudhatjuk, hogy vissza akarnak-e térni. Továbbá az orosz befolyás visszaszivárgott a gázvezetékeken, a kémbankokon, az adatlopásokon és a titkosított hiteleken keresztül. Nem kell ide orosz hadsereg: a kormányzati retorika majdnem olyan, mintha itt lennének.
10. Felelős kisebbségi és menekültpolitikát. A kormány lépjen föl a nemzetközi fórumokon a magyar kisebbségek védelmében. Szűnjék meg a rendőri szemlélet és a jogtalan megkülönböztetés a romániai menekültek ügyében.
A határon túli magyarok ügye politikai bunkósbot és szavazatszerző eszköz. A külhonban élő honfitársaink megalázott kampányeszközök, miközben a hatalom uszít a valódi menekültekkel szemben.
11. Nemzeti önbecsülést. Vessenek véget a történelemhamisításnak. Adják vissza a nemzetnek címerét.
A címer még megvan, de a történelmünket újra átírják a tankönyvekben és a kormányzati intézetekben. Szisztematikusan hamisítják a történelmet, és már a jelen is hatalmas hazugság a szájukból.
12. Igazságot ’56-nak, tisztességet a forradalom mártírjainak. Nyilvánítsák nemzeti ünneppé október 23-át.
Emlékezzünk, hogy miket mondanak a beszélő fejek 1956-ról, ráadásul az akkori agresszor utódaival üzletel mindenféle dolog tekintetében a kormány. Tisztességet követelünk a mártíroknak, mondassák ki az erkölcsi ítélet azok felett, akik ma elárulják a szabadság és a függetlenség eszméjét!
A történelem spirálja tehát bezárult. 2026 tavaszára világossá vált szinte mindenkinek, hogy a szabadság nem állapot, hanem folyamatos küzdelem. Cserhalmi szavai akkor reményt jelentettek, mára vádirattá váltak.
Azzal zárom, amivel 1848-ban a pontokat felvezették:
„Legyen béke, szabadság és egyetértés.”
