Hazai kétharmad - külhoni négyötöd
Miután itthon kétharmados győzelmet aratott a Tisza Párt, összesítették a levélszavazatokat, melyekből 335 591-et találtak érvényesnek: a Fidesz-KDNP 84,04 százalékot, a Tisza Párt mindössze 13,85 százalékot ért el. Eszerint a határon túli magyarság négyötöde fenn kívánta tartani azt a hatalmat az anyaországban, amit az itt élők kétharmada elzavart. Ez újra felveti a külhoniak szavazati jogával kapcsolatos politikai, jogi és etikai kérdéseket. De miért tartanak ott, ahol?
Identitáspolitikai szempontból a hála érzése még mindig dominál: számukra a Fidesz-KDNP az a politikai erő, amely megadta a kettős állampolgárságot és a szavazati jogot. Minden érzelmi-identitási tőke lassan kopik, ami igazán sokat elmond arról, hogy a szavazók nagy része nem értelmi alapon él a szavazójoggal. Ezt sokféleképp lehet körülírni, a két véglet egyformán sértő rájuk nézve (legigazabb magyarok- megvehető birkák).
Ugyancsak ehhez vezetett az információs buborék: ezek a szavazók elsősorban a magyar állami médiából és a kormány által támogatott helyi sajtóból tájékozódnak. Ez azonban nem csak a NER felelőssége volt, hanem az övék is. A következményeket ezért legalább érzelmileg viselniük kell.
A legfájdalmasabb ok az esetükben a „tét" hiánya: eddig úgy tűnt, nekik mindegy, mi történik az anyaországban, amíg őket a magyar kormány szeretgeti és támogatja. Nem itt fizetnek adót, nem itteni kórházakba járnak, és nem az itteni oktatási rendszerbe küldik a gyerekeiket, amit ott nekünk megszavaztak. Ezek olyan tények, amivel nem lehet vitatkozni, mert nem változtathat ezeken a tényeken az sem, hogy ők azt állítják, felelősen gondolkodtak.
A két szám között olyan nagy a különbség, hogy az demokratikus válságot jelez. Dönteni kell a rendszerváltáskor, hogy melyik a fontosabb: a hazai illiberális szóvirágokban létező magyar nemzet egysége, vagy Magyarország polgárainak jóléte? Esetleg annak megértése, hogy az Európai Unió tagjaiként kerülhet a magyarság leginkább újra egységbe?
Valamit mondani kell a dologról, mert például Kelemen Hunor olyanokat képes még most is nyilatkozni, amiből az a gyanú keletkezik az emberben, hogy az általa képviselt nemzetrészt áruba bocsátotta a NER számára. Még akkor is rendkívül fontos kérdés ez, ha csak pár mandátumot keletkeztethetnek a külhoniak a magyar országgyűlésben. Pár mandátum viszont éppen kétharmadot keletkeztethet vagy szüntethet meg, na ugye!
A kérdés nem az, hogy „érdemesek-e” a külhoni magyarok a szavazati jogra, hanem hogy milyen feltételek mellett lehet ez legitim a hazai demokratikus közösségben, hiszen ahol a döntés és a felelősség elválik egymástól, ott előbb-utóbb megbomlik a rendszer igazságosságába vetett bizalom.
Megállapítható tehát, hogy a magyar társadalom és a határon túli, szavazóhajlandóságot mutató magyarság politikai és információs értelemben teljesen elszakadt egymástól. Míg idehaza a változás igénye ledöntötte a pártállami falakat, a határokon túl továbbra is egy gondolatok nélküli, 15-20 évvel ezelőtti érzelmi alapú politizálás dominál.
