Az új kétharmadhoz viszonyulás

A leggyakoribb, már most is egészen jól megfigyelhető túlmozgás, hogy a még meg sem alakult új kormánnyal szemben szinte mindenki követeléseket listáz a fejében. Akiben ez nem egy rugalmas elvárás, hanem kőkemény követelés, az mire elkezdődik a munka, már csalódott is lesz Magyarékban, hiszen a sok indulat keserű gombóccá növekszik az eddig a Fidesz által fojtogatott torkokban. Személyes szinten igen könnyen bekövetkezhet a nyuszikás vicc:

„A nyuszika szeretné a kertjében lenyírni a füvet, de nincs fűnyírója. Elindul a medvéhez, hogy kölcsönkérje az övét. Útközben a korábbi tapasztalatain gondolkodik, s mire odaér, már ott tart, hogy a medve egy szemét, aljas állat, aminek az a vége, hogy mikor a mackó ajtót nyit a nyuszika leordítja: Tudod mit medve? Baszd meg a fűnyíródat!”

Szintén nagyon elterjedt az a kényszer- vagy tévképzet, hogy a Tisza Párt nincs a szükséges tudás birtokában, ezért beindul a „ha beledöglünk, akkor is elmondom nekik, hogyan kellene csinálni” hangulat. Na igen, ez tökéletesen leírja azt, mennyire nem mindegy, hogy kinek mi számít politikai és társadalmi összképnek. Magyarék nem csak szakmai, hanem politikai szempontból is újjá szervezik az államot, s ilyenkor bizony olyan gesztusokat is tenniük kell, ami a szavazóiknak nem tetszik. A jövő orbántalanításának ára van.

Jórészt tagadni fogják (én magam kimondom), mennyire nem jó érzés, hogy kihagyják az ország újjáépítéséből azokat, akik már akkor régen az utcákon tiltakoztak és küzdöttek, amikor Magyar Péter még a NER számára nyújtott áldásait élvezte. Ennek a sértett gondolkodásnak sok veszélye van, de a legnagyobb, hogy kialakíthat egy nem hiteles (sértés-alapú) ellenzéki attitűdöt az emberben. Hiszen „ha nem kellek, akkor nekem sem kellenek ők”, és ilyenkor azonnal lehet találni számos okot arra, hogy újra az utcákra menjünk. 

Beindul a féltékenység pozíciók, pénz és lehetőségek tekintetében. Lesznek olyan civilszervezetek és személyek, akiket kiemelnek és beintegrálnak, és olyanok is jó sokan, akikkel tárgyalni sem fognak, és ők (ezek) azt sem fogják megtudni, miért nem. Ez utóbbira sokféle ok lehetséges, ezek közül egy emberi okot említek: valamelyik Tisza vezetőnek egyszerűen nem szimpatikus az amúgy nagyszerűen bevonható szervezet. Mivel gondolkodni is alig lesz idejük, nem fogják megengedni maguknak, hogy emberi módon közelítsék meg ezeket a kérdéseket: az első pár évben csak a problémamentes, hatékony, utasítást-tűrő partnereket veszik számításba. Így aztán aki komolyan az országért akar dolgozni, és mégsem vonják be, annak szembe kell néznie az újabb, határozatlan idejű várakozás rémképével. A pénz pedig csúnyán fog viselkedni: sokszor olyanok kezébe kerül majd, akik másoktól elvették a tudást, a kapcsolatokat és így váltak hatékonnyá. A civil társadalmunk pont olyan állapotban van, mint a NER alatt a politikai pártok. Lesz itt feszültség bőven, s a legkönnyebb célpontjává ennek a rendszerváltó kormány válik okkal, ok nélkül.

Az előbbiek ellentéte, de hasonlóan veszélyes folyamat lesz a hamarosan kialakuló társadalmi passzivitás, aminek alapja az a Messiásváró gondolat, hogy „mi dolgunkat elvégeztük, behúztuk az x-et, most már a Magyar Péter dolga, hogy minden megjavuljon”. Ha a civil társadalom és az egyéni felelősségvállalás elalszik a győzelem után, az új hatalom kontroll nélkül marad. Ez elkezdheti hasonlóvá tenni a Tisza kormányzást a korábbiakhoz, hiszen a „nép” már megint nem partner lesz, hanem politikafogyasztó. A fogyasztót pedig úgy lehet kielégíteni, ha – hazug módon is, de – a kedvére tesznek. Ezért nagyon fontos egy nem ellenzéki, nem kormánypárti intézményes civil kontroll létrehozása.

Az egyik legsúlyosabb, hamarosan élesedő feszültségforrás a szakértői kormányzáshoz kapcsolódik. A régi ellenzék vagy a nép hiába várja a teljes megtisztulást, az ország működtetéséhez az új hatalomnak szüksége van a NER alatt szocializálódott, jól megfizetett „másod- és harmadvonalbeli” technokratákra. Óvakodni kell azt automatikusan árulásnak tekinteni, ha majd azt látjuk, hogy aki ellen tegnap még küzdöttünk, aki fenyegetett minket, az ma megint vezető állásból dirigál. Ezt egy fő ok miatt teheti: „ő tudja, hol vannak az akták”, tudása nélkül nem lehet felelősségre vonni a korábbi elitet, és átállítani az országot a helyes működésre. Hatalmas mentális és lelki kihívás lesz ez a régóta küzdő demokratáknak, civileknek, hogy ép ésszel, konstruktívan elviseljék ezt.

A következőket a legjobb szándékkal írom azoknak, akik az elmúlt 14-16 évben abból nyertek identitást, hogy ők a „rezsim áldozatai” vagy az „ellenállók”. Őket (engem is) a jelenlegi (múló) öröm mellett kitartó lélektani trauma ér: eltűnt az ellenfél, akivel szemben meghatároztuk magunkat. Ez azon túl, hogy belső feldolgozást igényel, igen veszélyes lehet azoknak, akik nem tudnak „leállni” vagy legalább igazodni valamennyire: anakronisztikus figurává válhatnak, ami igazán méltánytalan fordulat volna az élettől.

Ugyancsak kihívás lesz a város–vidék tengelyen egyszerre mindenkihez szólni. A városi értelmiség – sarkítva – a jogállamiság helyreállítását várja, míg a vidéki ember azonnali életszínvonal-növekedést és a helyi kiskirályok „elszámoltatását”. Ez a kettő egyszerre nemigen fog tudni megvalósulni. Vigyázni kell, hogy a jelenleg áldott állapotba került vidék-város viszony ne csússzon vissza ellenségeskedésbe.

Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a legnagyobb kockázat nem is az, hogy bekövetkezik-e „a medve baszódjon meg” állapot, hanem az, hogy az új kormány elkezdi elhinni, hogy nincs is szüksége fűnyíróra, nyuszikára, mert „ő maga a fűnyíró”, a nyuszika pedig csak egy okoskodó erdei, utcán hőzöngő hálátlan senkiházi.

Egy időben egyszerre áll fenn két pozitív, de traumatizáló kérdés: az új kormány mit kezd a hatalommal, a felnőtté vált társadalom pedig mit kezd a szabadságával? 

Nem Tiszás vagyok, hanem türelmes.