Hülye vagyok
Anno 1994: parlamenti választás. Ha kedd volt, akkor a Népszavában megjelent egy írásom. Nosztalgiából és némi aktualitásból néhányat megidézek. Hátha már senki sem emlékszik rájuk. (Én sem emlékeztem.)
Hülye vagyok. Legalábbis ezt állítja egy csomó okos bácsi a választás óta.
Ezt mondják, merthogy nem az ő pártjukra szavaztam. Az ő nagy bölcs pártjukra, meg az ő nagy bölcs vezérükre. Hanem az MSZP-re. Vagy az SZDSZ–re.
Hát jó. Akkor most hülye vagyok.
Meg az a két–hárommillió magyar is hülye, aki nem úgy szavazott, ahogy ők akarták. Merthogy nem láttunk a szemünktől, azt mondják.
Hát nem vettük észre, hogy a köpeny alól kilóg az ördög farka meg a patája?! De milyen igazuk van! Az biztos, hogy nem vettük észre. Ámbár nem is a köpeny alját nézegettük, mint egy tősgyökeres bolsi. Pedig ugye, ha néztük volna, és ha a farka kilógott volna, észrevettük volna...! Hát ez az! Nem estünk volna csapdába.
Na, de meg is érdemeljük! Aztat kapjuk csak, amit megérdemlünk. Vagy ahogy az egyik hülyéző írja: "Az MSZP megválasztásával az ország lakossága bebizonyította: nem érdemli meg a szabadságot" – majd később: "felmérhetetlen erkölcsi torzulásról tanúskodik ez a gesztus". Így beszélnek. Ezt mondják. Néha becsomagolják, néha nem csomagolják. Csak mondják.
Hülye vagyok. Nem baj. Megszoktam.
Amikor 17 éves koromban gúnyverset írtam a kollégiumról, és éhségsztrájkot szerveztem a rossz kaja miatt, akkor is azt mondta az igazgató elvtárs, hogy hülye vagyok.
Amikor 22 évesen megénekeltem egy versben, hogy az orosz katonák a nőkkel erőszakoskodtak, a szerkesztő azt mondta: hülye vagyok. Amikor a hetvenes évek elején megcsináltuk a Sebő táncházat, két belügyes leült velem szemben, és azt mondták: hülye vagyok. Amikor újságíróként megkérdeztem az egykori Gorkij könyvesboltban, hogy van-e Szolzsenyicin-regény, akkor írásbeli figyelmeztetőt kaptam a főszerkesztőmtől, hogy ne provokáljak, és hülye vagyok. És amikor a nyolcvanas években egyesületeket gründoltunk, hogy életre keljen a civiltársadalom, akkor a párt a Népfronttal karöltve zengte, hogy hülyék vagyunk, hülye vagyok.
Úgyhogy már tudom: ha nem úgy táncolok, ahogy a hataloméhes, demagóg bácsik fütyülnek, ha nem úgy gondolkodom, ahogy ők akarják, ha nem az ő pártjukra szavazok, akkor hülye vagyok. Bocsánat bölcs bácsik, kérem! Én már úgy szeretnék egyszer okos lenni! Tessenek mondani, ha elhiszem, hogy az elmúlt években nálunk volt minden világok legjobbika, akkor nem vagyok hülye? Ha elhiszem, hogy a tévé meg a rádió voltak az elmúlt hónapokban az igazság szócsövei és felkent bajnokai, akkor lehet nekem megbocsátás? Ha elhiszem, hogy ebben az országban megszűnt a hivatali korrupció, akkor megsimogatják a fejemet? Vagy azt is el kell hinnem, hogy kommunistából nem lesz szalonna? Esetleg azt is, hogy "csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország"? Akkor nem leszek hülye? És mi volna, ha szidnám a zsidókat? Az van két jó pont?
Most már megmondom az őszintét: nagyon el vagyok ám keseredve. Itt állok bambán, bárgyú mosollyal, és nyálcsorgatva, közel az ötödik x-hez. Itt állok az ország közepén a többi két-hárommillió hülyével, és baromi módon szeretnék már egyszer dicséretet kapni a nagy, okos bácsiktól, mielőtt meghalok. Mert borzasztóan unom már, hogy mindig én vagyok a hülye.
Vagyis dehogy! Most jut eszembe, hogy tíz éves koromban egyszer benyúltam a Bíró Zsuzsi szoknyája alá. És akkor, az egyik tanárom behívatta az apámat, és azt mondta, hogy amelyik gyerek ebben a korban ilyesmit csinál, az hülye. Így, visszagondolva erre az esetre, azt kell mondanom, hogy talán mégsem szeretnék annyira okos lenni, mint a bölcs bácsik. Nem! Semmiképpen. Inkább hülye. Mert ha ez az én hülyeségem azt jelenti, hogy én mégiscsak szabadon dönthetek, meg a diktatúrával is feleselhetek, és a lelkiismeretem szerint tiltakozhatok, no, meg előítélet nélkül ítélhetek, és a legjobb belátásom szerint szavazhatok, akkor én mégis inkább hülye maradok. És akkor nyúlok be a Bíró Zsuzsi szoknyája alá, amikor akarok!
Nógrádi Gábor
