Válságok buktatják meg a kormányt

Nyugodtan mondhatjuk: az Orbán-kormánynak, így magának a miniszterelnöknek is tíz éven át tartó töretlen szerencséje volt; jól alakultak a világgazdaság dolgai, egyre inkább pénzbőség uralta a piacot, itthon pedig szinte tökéletesen szétesett az ellenzék, tehát nem akadt politikai rivális, a civil társadalom pedig olyannyira nem épült ki a rendszerváltás óta sem, hogy valódi ellenerőt nem tudott képezni, ellenállást pedig még annyira sem. Az olykori tüntetéseket viszonylag hamar maga alá tudta gyűrni a kabinet. Előfordult ugyan, hogy engednie kellett, de ez olyan ritka volt, mint a fehér holló. Az internet-adó elleni százezres demonstráció megtanította nekik, hogy az ilyesmivel – a diákok összességét érintő hátrányos döntéssel – óvatosan kell bánni, és azt is, hogy mielőtt bármit lépnek, meg kell osztani az érintett rétegeket. Nem elég például megkettőzni a szakszervezeteket, megnyirbálni a létező jogosítványaikat, lehetőleg a „túloldalon” maradt érdekképviselők – pártok – soraiba is be kell építeni Fideszt szolgáló embereket. Így aztán tényleg marginálissá tették a szembeszegülők csoportjait, miközben akadálytalanul haladhattak előre a fékek és ellensúlyok lebontásában, írhattak saját alaptörvényt az Alkotmány helyett, majd módosítgathatták azt, a pillanatnyi érdekeik szerint, vehettek birtokba mindent, amire csak szemet vetettek. A maguk alá gyűrt média segítségével információhiányossá tették a társadalmat, és ha baj mutatkozott, a választási törvényt is saját képükre formálták.

Mindez együttesen hozta, hogy kitartott a szerencséjük tíz éven át. Pontosabban a kilencedik évre már nem tudtak kellő módon felkészülni; a fővárosi, valamit jó pár megyei jogú város polgárait nem tudták megtéveszteni; nekik jutott már elég tudás ahhoz, hogy átlássák a rendszer lényegét. Ami abból is következik, hogy – Orbán ebbéli alulképzettsége okán – a közösségi médiában a másodhegedűs szerepére kényszerültek; ezt a teret az ellenzéki gondolkodás uralta el, amire a kormánynak nem volt megfelelő válasza. (Nem véletlen, most igyekeznek itt is változtatni; a borsodi jelölt már majd’ hatmillió forintot költött a Facebookra, nem is eredménytelenül.)

Lényegében a 2019-es önkormányzati választás volt az első olyan ütés, amely megült a Fidesz fején, és amellyel szemben a médiahenger sem tudta bebizonyítani, hogy a vereség mégiscsak győzelem. Ütés volt ez, akárhonnan is néztük, de nem okozott válságot, legfeljebb átmeneti bizonytalanságot. Válsággal tehát a hatalom továbbra sem találkozott, egészen idén tavaszig, azaz a pandémia megjelenéséig. És noha a józanabb közgazdászok már akkor felhívták a figyelmet a várható súlyos következményekre, a kelet-európai államok alacsonyabb érintettsége megint azt jósolta, újra szerencséje lesz a kabinetnek. Ráadásul ez olyan szerencse – lett volna –, amiért mindenki szurkolt; nehogy a kezelhetetlenné váló egészségügy, és a nyomába szegülő gazdasági válság teljesen térdre kényszerítse az országot.

Annyi azonban a szerencsésnek mutatkozó körülmények között is kiderült: az Orbán-kormány nem képes kezelni a válságot, ilyenkor is csak a szokásos technikákat és eszközöket veti be, azaz a kommunikációt – másként a sikerpropagandát. Most is láthatóak országszerte a közterületi reklámok, amelyek azt hívatottak hirdetni, hogy a vezetés milyen jól oldotta meg az első hullám okozta problémákat. Az a büszkeség, amit ez a plakát is sugall, már most lehullott a semmibe: a második hullám okozta krízis egyértelművé tette, hogy szó sincs itt eredményes kezelésről, kiszolgáltattak vagyunk épp úgy, mint egy sor ország, azzal a különbséggel, hogy itt, nálunk, nagy eséllyel hazudnak is. Nem valósak a számok, becsapnak bennünket a közölt – és nem közölt – adatokkal; semmi okunk elhinni, hogy ez a kormány bármily válságot képes kezelni.

És erre most itt van egy kis politikai válság is. Ki tudja, hogy milyen megfontolásból, miért éppen most, mindenesetre úgy döntött a rezsim: most fogja megszállni a színművészeti egyetemet. Pedig sokan figyelmeztették a hatalom embereit: a kultúrát nem lehet megszállni, az nem engedi magát, nem hallgattak a figyelmeztető szóra. Talán azért sem, mert mindig vannak a rendszernek kiszolgálói, akik képesek elhitetni: ez a feladat sem lesz bonyolult, egy pillanat alatt átvesszük e helyütt is a hatalmat, hisz' nálunk a pénz, nálunk a törvényhozás. Csakhogy – lássuk be, váratlanul – ebbe a vállalkozásba beletört a Fidesz bicskája. És ez akkor is így van, ha netán a vége az lesz, hogy megtörik az ellenállást. Azt a politikai válságot, amelyet mellesleg saját maguk generáltak, kijelenthetjük: nem tudják kezelni. Itt már a saját embereink majd megvédenek bennünket logikája is csődöt mondott; a színészvilág java része sokkal jobban szereti a mesterségét,, mint a hatalmat. Kiderült: nem mindenki Balázs Péter, Novák Emil, vagy Vidnyánszky Attila, inkább kiveti őket magából a művészvilág, mintsem meghallaná a szavukat. Orbán kénytelen volt a saját mentalitásához közelebb álló megoldáshoz nyúlni; katonát vezényelt a válság megoldására. De a katona a harci terepen tud jól mozogni, akkor eredményes, ha fegyverek néznek vele szembe, nem pedig bekötött szemű Justitiák, vagy egykor rendszer-hű színészek felolvasó performansza.

Rövid idő alatt kiderült tehát, hogy ez a kormány ért a pénzek begyűjtéséhez, a saját klientúra kialakításához, stróman-hadak felépítéséhez, de képtelen válságot kezelni. Itt van a küszöbön az egészségügyi- és gazdasági válság, a szele már megütött bennünket, és íme, itt a politikai válság is.

Színház az egész világ, mondja Shakespeare, csatamező az egész világ, mondja Orbán. De érdemesebb Shakespearre figyelni; tehát „színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő. Fellép s lelép.”