Válságtól válságig... és ami közte volt, van és velünk marad – beszélgetés Inotai Andrással I. rész

– Kezdjük egy kicsit még korábbról, arról, hogy mit örökölt Orbán Viktor, amikor 2010-ben megalakította a második kormányát. Emlékezzünk: 2008-ban nagy pénzügyi válság rázta meg a világot, s Magyarországot is. Megjegyzem, ha eljátszunk a gondolattal, ha akkor Gyurcsány Ferenc lemond, nemhogy nincs egymást követő három cikluson át kétharmados Fidesz-kormány, hanem ma már talán Fidesz sem lenne. Miután Orbán képtelen bármilyen válság hatékony kezelésére, amint ezt számtalanszor bebizonyította már, legutóbb a koronavírus kezelése kapcsán egyértelműen. De térjünk vissza a tényekre: a válság kezelését Bajnai Gordon átmeneti, szakértő kormánya végezte, s ennek köszönhetően, Orbán Viktor – aki már 2010-ben is választási manipulációkkal nyert kétharmaddal – beült a gazdaságilag-pénzügyileg nagyrészt már konszolidált hatalomba. Legkésőbb 2012-től elindul egy új növekedési ciklus, és jött majdnem tíz évnyi, nemzetközileg rendkívül nyugodt, stabil korszak. Ráadásul olyan, amelyben az Európai Unió tagországai közül Magyarország volt – egy főre számítottan – az uniós pénzek legnagyobb haszonélvezője. Az egymást követő Orbán-kormányok azonban olyan vezetést jelentenek immár lassan 12 éve Magyarországnak, amelyik nemcsak a válságkezeléshez, hanem magához a gazdaságpolitikához sem ért. Nem beszélve a közös előnyökre épülő és bizalmat teremtő kompromisszumokról, a nemzetközi együttműködés, illetve a diplomácia alapszabályairól, alapértékeiről. Kizárólag a hatalom, a pénz, a korrupció érdekli, semmi más. Természetesen mindez a keresztény erkölcs jegyében. És három cikluson keresztül kétharmaddal tehettek, amit akartak.

– Említette az uniós pénzeket. Mennyiben segítette Orbán – ön szerint nem létező – gazdaságpolitikájának megvalósulását az a temérdek pénz, ami az EU-ból áramlott ide az elmúlt bő évtizedben? Egyáltalán, mennyi is volt az annyi?

– Ha egyenletesen osztjuk el – bár nem lehet, mert a kifizetés soha nem egyenletes, hanem az évente befejezett és számszakilag jóváhagyott projektek alapján történik –, akkor azt kell mondani, hogy éves szinten 3 milliárd euró érkezett a strukturális alapokból. Hogy érzékeltessem a nagyságrendet: ez a magyar GDP 2,5 százaléka. Miközben oktatásra vagy egészségügyre – az elmúlt években végrehajtott jelentős nyirbálások után – évente a GDP négy-öt százalékát költjük. Ehhez jön még a mintegy évi egymilliárd eurónyi földalapú támogatás, ami persze főként a földtulajdonossá vált NER-lovagokat gazdagítja. Ennek fényében érdemes megnézni, hogy mi történt a magyar mezőgazdaságban. Mi történt a magyar agrárium versenyképességével nemzetközi, de akár regionális összehasonlításban?

– Én inkább azt szeretném tudni, hogy mi történt e temérdek pénz felhasználása után a gazdaság egészének versenyképességével? Honnan, hová jutottunk a 12 év alatt?

– Nézzük akkor meg a felzárkózás mutatójának tekinthető és vásárlóerő-paritáson számított GDP/fő adatokat. Magyarország még 2010-ben a szlovénok és a csehek mögött simán állt a harmadik helyen – az uniós átlaghoz viszonyított 66-68 százalékával – az EU rendszerváltó tagországai között. Igaz, már akkor is úgy lett 64-ből 68 százalékunk, hogy 2007-ben két, nálunk még kevésbé gazdag ország, Románia és Bulgária is belépett az unióba, ami csökkentette az uniós átlagot. Magyarország jelen pillanatban éppen, hogy eléri a 70 százalékos mutatót. A sorrend azonban még sokatmondóbb annál, mint hogy Orbán alatt csak alig két százalékponttal sikerült javítanunk az eredményünkön. A sorrendben ugyanis azt látjuk, hogy megelőztek minket a balti országok, elmentek mellettünk a szlovákok és a lengyelek, és az EU statisztikai hivatalának, az Eurostatnak az 2019. évi adatai szerint már utolértek minket a románok is, akikkel nagyjából egy szinten vagyunk. Hát ennyit a felzárkózásról.

– Szokták még a versenyképesség alakulását is a fejlettség mutatójaként emlegetni. Abban hogyan teljesítettünk az elmúlt években?

– Sajnos, a versenyképességi mutatókban – bármelyiket is nézzük – drámai a bezuhanásunk. Például egyre nagyobb az olló a külföldi és a magyar vállalatok termelékenysége között. Az előbbiek európai szinten teljesítenek Magyarországon is (különben nem lennének, és nem maradnának itt). Tisztelet a maroknyi magyar kivételnek, a magyar vállalatok döntő hányada alig tud hozzáadott értéket és fenntartható fejlődést teremteni. Tudom persze, hogy ennek számos oka van, kezdve a jogi, intézményi bizonytalanságtól a korrupcióig, de sajnos a hazai vállalati kör jelentős része egyszerűen nem tudja, hogy mi a vállalkozás, mi a versenyképesség – a NER-lovagokra ugyanis mindennek a hiánya jellemző. Ez a vállalati szférában éppen úgy működik, mint a földtulajdon esetében: megszerezték a NER-lovagok a földeket, de azt sem tudták, hogy eszik, vagy isszák a mezőgazdaságot, gőzük nincs arról, hogyan kellene fejleszteni, miként kell ráépíteni az élelmiszeripart. Ha elmegyünk egy boltba – legyen az külföldi lánc egysége, vagy magyar tulajdonú –, azt látjuk, hogy a polcokon ott sorjáznak a lengyel, cseh, szlovák, szlovén termékek, s persze vannak magyarok is, de azokat zömmel kötelezettség miatt árusítják, s nem versenyképesség alapján értékesítik a megtelepedett multik egyébként külföldi láncaikban is. De nézhetnénk más mutatókat is. A korrupció terén sikerült vezető pozícióba kerülnünk. S mindeközben drámaian nőtt a jövedelem-egyenlőtlenség, a korrupcióval összefüggésben pedig a még problematikusabb vagyoni egyenlőtlenség.

– Van-e olyan versenyképességi mutató, ami kézzelfoghatóbb a gazdasághoz nem értő emberek számára is?

– Van egy olyan elemzés – Katona Tamás szokta rendszeresen frissíteni –, amelyik azt méri, hogyan alakul az EU 240 régiójában a lakosság vásárlóerő-paritáson mért jövedelme. Nos, a magyar adatok drámaiak. A legfrissebb elemzésben ugyanis az látszik, hogy csak egyetlen olyan magyar régió – Budapest – van azon 40 euró-régió között, ahol a lakosság egyharmada a 100-nak számított uniós átlaghoz képest 125 százaléknak megfelelő jövedelemmel rendelkezik. Budapest a 19. ezen a 40-es listán, Prága a 2., Bukarest pedig 14. Én ugyan ezeket a helyezéseket nem hiszem el, de a sorrendet igen, azt tehát, hogy Prága, Pozsony, Ljubljana és Varsó Budapest előtt van. Ennél is szomorúbb, hogy három magyarországi régió található abban a csoportban, amelynek lakossága jövedelem tekintetében nem éri el az uniós átlag 50 százalékát sem. Ezek Észak-Magyarország, a Dél-Dunántúl és az Észak-Alföld. Sőt, a leggyengébb tízben is van magyar régió, Észak-Alföld. Amúgy ebbe a csoportba öt bolgár, egy román, két görög után van a magyar. A lengyel és román régiók többsége is fejlettebb a magyarokéinál. Ez drámai leszakadást mutat, miközben egy főre nézve a legtöbb pénzt kaptuk 2010 és 2020 között, és a kormány büszkén hangoztatja, hogy „az elmúlt száz év legsikeresebb évtizedét” tudhatjuk magunk mögött.

– Mikor kezdett erodálódni a versenyelőnyünk? Ha az emlékezetem nem csal, a rendszerváltás után még nem így álltunk.

– 2005-ig nagyjából meg tudtuk tartani a versenyelőnyünket a régióban. A kilencvenes években még egyértelműen mi voltunk – társadalmilag, mentálisan egyaránt – a leginkább felkészülve a változásra. Antall József kormánya sem követett el jóvátehetetlen hibákat, a Bokros-csomag pedig rendbe tette a gazdaságot. Hornék után Orbán első kormánya szépen beült a tutiba. Igaz, akkor már megjelent a szerkezetváltási folyamat bemerevedésének a veszélye, és a térség többi országa kezdett gyorsan felzárkózni a magyar szinthez. Ebből a helyzetből egyszerűen nem tudtunk továbblépni, majd pedig 2010 után leálltak azok a stratégiai kezdeményezések is, amelyekkel tovább lehetett volna lépni egy szerkezetileg magasabb fejlettségű, fenntartható és megújítható versenyképességet biztosító szintre. Ez a szerkezetváltás elmaradt, aminek következtében ma a magyar gazdaság szerkezete rendkívül elavult, sebezhető és függő.

– De hát ez nem véletlen! Orbán hányszor hangoztatta, hogy munkaalapú társadalmat akar létrehozni. Persze kérdés, hogy ő mit ért vajon munkaalapú társadalmon?

– Orbán Magyarország-képe azon alapul és abból táplálkozik, ahogy a gyerekkorában Alcsútdobozon felnőtt. Oda akarja – akarva-akaratlanul – visszazülleszteni – az egész országot. Ezt látjuk a következőből is. A kormány 255 milliárd forintot költött munkahelyteremtésre, ebből 35 ezer munkahely létrehozásához járult hozzá. Munkahelyenként 7,3 millió forintot költött erre a célra. Kérdem én: nem lehetett volna ezt a pénzt az oktatásba tenni? Akkor ugyanis jól képzett szakemberekkel bőven be lehetne tölteni azokat az üres munkahelyeket, amelyekbe hiába keresnek munkavállalót a munkaadók. A munkahelyteremtésre költött állami pénzek 56 százaléka az autóiparban landolt. Megint csak kérdezek: Orbán tényleg a Fekete Afrika szintjére akarja süllyeszteni Magyarországot? Ha egy külföldi vállalat profitot lát benne, ruházzon be az autóiparba, de magyar állami pénzből, pontosabban az állampolgárok adójából? A BMW debreceni gyára még sehol nincs, de már eddig is elköltöttek rá 40 milliárd forintot, konkrétan arra, hogy beszántsák a leggazdagabb magyar mezőgazdasági területek egyikét. Mindezt akkor, amikor nagyon is kérdéses, vajon az autóipar előtt álló drasztikus átalakulás során – ennek még csak az elején vagyunk – mennyire fogják a multik fenntartani az itteni termelésüket. Látjuk, hogy alapanyag-hiány és a kereslet beszűkülése miatt a kecskeméti Mercedes gyár most egy hónapra bezárt. Nem tudjuk, hány műszakban dolgozik az Audi, és mi van a többi autóipari gyárunkkal. Az autógyárakhoz társult beszállítók pedig – sajnos – nem a fejlett alágazatokra, például az elektronikára épültek ki, hanem olyanokra, mint az autógumi- vagy az akkumulátorgyártás. Olyanokra, amelyeket – sem hatékonysági, sem környezetvédelmi megfontolásokból – más uniós ország nem fogad be. Orbán munkaalapú társadalma annyit jelent, hogy rabszolgamunka, amúgy pedig egyre több külföldi vendégmunkással. Miközben – egyedüli európai országként – 16 évre vittük le a kötelező oktatást, egyre elavultabb az oktatás egész rendszere, akárcsak az oktatandó anyag, drámaian idősödik az oktatói kar, nem a 21. századra, hanem valahol a 18-19. századra készítjük fel a jövő generációit.

– Kicsit sok ez így, egymás után sorolva a tényeket.

– Pedig tovább is tudom sorolni. Van tehát a versenyképességi korlátunk, ez párosul egy bemerevedett gazdasági szerkezettel, s akkor ott van a lerohasztott egészségügy és oktatás, nagyon gyenge vagy tán nem is létező környezetvédelem, a rabszolgamunkává alacsonyított munkaerőpiac. S amiről olyan nagyon sokat nem szoktunk beszélni: a tőkekiáramlás és az ahhoz kapcsolódó „trükközés” is gyengíti a magyar gazdaságot. 2020-ban először fordult elő, hogy több tőke áramlott ki az országból, mint amennyit behoztak. Ez önmagában nem lenne baj, sőt, ha olyan tőke lenne, amelyikkel külföldön akar a magyar befektető versenyképes és nyereséges leányvállalatot alapítani. De sajnos egyértelműen portfóliótőke az, ami ezen az úton kiáramlik az országból, amelyből magántőke-alapokat képeznek külföldön, majd ezek a magántőke-alapok visszaáramoltatják Magyarországra a pénzeket, amivel „megalapozzák” az „új, erős és független nemzeti bankrendszert”. Merthogy hivatalosan Mészáros Lőrinc nem kölcsönözhet közvetlenül Mészáros Lőrincnek, vagyis saját vállalatainak. De ebben a konstrukcióban ez nem derül ki, hiszen a magántőke-alap tulajdonosának neve anonim. Ezek és számos hasonló folyamat az, ami a következő évtizedre meghatározza a magyar gazdaság mozgásterét. Pontosabban annak hiányát. 

– Ezzel azt is implikálja, hogy lesz teendője az ellenzéknek – több is, mint sok –, ha sikerül leváltania Orbánt?

– Egy biztos, a felsorolt területek mindegyikéhez hozzá kellene nyúlni. És akkor még nem is beszéltünk a magyar „bérverseny-képességről”, vagy az „árverseny-képességről”. Így, idézőjelben, hiszen a magyar „gazdaságpolitika” úgy tartotta fenn a „versenyképességet”, hogy a béreket lenyomta, miközben folyamatosan leértékelte a forintot. Régóta tudjuk, és rengeteg nemzetközi tapasztalat gyűlt össze arról, hogy a leértékelés éppen, hogy nem ösztönöz innovációra. Miközben bemerevíti a termelési- és exportszerkezetet, emeli az importált termékek árát, és olyan gazdaságilag nyitott országokban, mint Magyarország, gerjeszti az inflációt. Az ilyen, versenyképességet nem növelő „gazdasági sikerek” árát pedig fizesse meg az elbutított társadalom. 

– Orbán azt is ígérte 2010-ben, hogy kordába tereli és ott is tartja a korábbi években valóban nagyon elszaladt államháztartási hiányt, illetve a megnőtt eladósodottságot. Ebből jelen állás szerint semmi sem valósult meg. Mennyire tehető felelőssé ebben a világra hirtelen lesújtott koronavírus-járvány?

– Az Ön által említett mutatók – a hiány és az államadósság – valóban elképesztő módon megugrottak. A baj nem is ez, hanem az, hogy mire fordították a tavalyi és idei óriási kiköltekezés száz-, sőt ezermilliárdjait, illetve a 2010-es csúcsot is meghaladó államadósságot. És hát tudjuk: amíg Bajnai Gordonék a válságkezelésre fordították a pénzeket, addig Orbánék nagyrészt egy borzalmasan felelőtlen, nem létező „gazdaságpolitika” keretében szórták szét. Szeretnék emlékeztetni arra, amit Orbán mondott, még ellenzékben, 2008-ban: ha 270 fölé megy az euró árfolyama, a kormánynak le kell mondania. Ma 370-nél tartunk.

– Ugyanakkor vitathatatlanul sikereket is elért a kormány. Ide szokták sorolni a foglalkoztatottság jelentős növelését. Ezzel egyetért? 

– Emlékszünk arra a vállalásra, még 2010-ből, hogy az Orbán-kormány tíz év alatt egymillió új munkahelyet fog teremteni. Akkor nézzük a számokat! 2010-ben 3,8 millió ember szerepelt a foglalkoztatottak között a statisztikában. Ma az akkori ígéretnek alig több mint 60 százaléka, 4, 4 millió. Látszólag tehát sikerült mintegy 600 ezer embert bevonni a munkaerőpiacra. De! Egyrészt a statisztikák által most már nyilvántartottak közé bekerültek a közmunkások – ilyen nyugat-európai statisztikákban elképzelhetetlen lenne, hiszen a közmunka a szociális szférában jelenik meg. A növekmény másik részét azok a külföldön dolgozó magyar vendégmunkások adják, akik egy évnél rövidebb ideig vállalnak a határokon túl munkát. 2010 óta mintegy félmillió magyar távozott külföldre, miközben a rendszerváltástól 2010-ig összesen csak százezer. A félmillió nem kis része jól képzett, nemzetközi szinten is versenyképes, fiatal, nyelvet beszélő magyar, aki nem csak a jobb munkafeltételek és a magasabb bérek miatt döntött a távozás mellett, hanem az Orbán-rezsim által teremtett jogi bizonytalanságok és a kilátástalanság miatt is. Őróluk szoktuk mondani, hogy lábbal szavaztak a kormány ellen – persze, jegyzem meg, ők nem szavazhatnak levélben. Ennek a tömegnek a több szempontból korlátozott szavazási lehetősége is hozzájárult a Fidesz kétharmados győzelméhez az elmúlt évtizedben, épp úgy, mint a választási eredmények tudatos torzításához.

– Ön egyetért azzal, hogy a távozásuk temérdek problémát okoz, köztük demográfiaiakat, amiről olyan sok szó nem szokott esni? 

– Valóban, nem szoktak ennek a vetületével foglalkozni. S Orbánék sem foglalkoznak a demográfiával. A maguk részéről azt állítják, hogy van bébiprogram, illetve, hogy ők nem migrációval oldják meg a demográfiai problémáinkat. De végiggondolta-e valaha valaki közülük, hogy még ha ma hirtelen mindenki neki is állna gyerekeket szülni, a most születettekből legközelebb majd csak 25 év múlva lesz a kor technológiájának megfelelő, versenyképes munkaerő. Feltételezve természetesen, hogy azonnal szakítunk a jelenlegi elavult oktatási rendszerrel, a világra nyitott, jövőorientált és nemzetközileg versenyképes fiatalságot képezünk, miközben a magyar társadalom nagy részének tudatát és mindennapi viselkedését nem gyűlölettel, idegenellenességgel fertőzzük, hanem befogadásra, együttműködésre készítjük fel. De van egy egyszerű matematikai kérdés is: mit csinálunk a következő 25 évben, ha még a legjobb politikával sem tudjuk áthidalni a növekvő demográfiai szakadékot? A következő 25 év alatt a lakosságszám minden előrejelzés alapján – a koronavírustól függetlenül is – lényegesen tovább csökken. Emellett a munkaerőpiac kínálata is drámaian változik, mert sok százezer ember megy nyugállományba, miközben az új réteg – ha egyáltalán megszületik, és itthon marad – jó ideig nem tudja pótolni a kieső munkaerőt. A mennyiség mellett a minőségről nem is beszélve. Vagyis a jelenlegi nyugdíjrendszer sem fenntartható, mert egyre kevesebb munkavállaló járulékából kell egyre több nyugdíjas illetményét fizetni. Tetszik, nem tetszik, a munkaerőt pótolni kell. Meg is teszik, idehozzák – természetesen fű alatt – külföldi vendégmunkások tízezreit. Rabszolgamunkásként sok ezer indiai, mongol, vietnámi, ukrán dolgozik már Magyarországon, s hívjuk a szerbeket is. Nem valószínű, hogy ők lényegesen vagy egyáltalán hozzájárulnak a magyar nyugdíjalaphoz. Erre a gyakorlatra nem lehet sem stabil munkaerő-piacot, sem finanszírozható nyugdíjrendszert építeni. Sürgős változásra van szükség, mégpedig messze nemcsak a gazdaságpolitikában, hanem a társadalom tudatában is.

(folytatjuk)