Vessük Orbánt az oroszlánok elé!

Nem véletlen, hogy idestova egy hét elteltével is témát adnak az ott elhangzottak; sorozatban derülnek ki az elhangzottakról, hogy vagy nem igazak, vagy elferdítettek az előadott számok. Úgy egészében semmi nem úgy igaz, ahogy azt Orbán Viktor előadta. Nem telik el nap, amikor ne leplezne le valaki valamilyen ordas nagy hazugságot, vagy éppen elhallgatást. Hol a Mátrai Erőművel kapcsolatos állítások dőlnek meg, hol a szegénységgel kapcsolatban előadottak, hol a versenyképességről állítottak. Kollégám vette a fáradtságot, hogy szétszálazza a tájékoztató kérdéseit és válaszait; már az első félórában napirenden lévő témákból tízet talált, ami egyáltalán nem, vagy csak részben, erős elhallgatásokkal, torzításokkal felelt meg a valóságnak.

Azzal kezdtem, hogy nincs általános kitekintésem a világra, abban azonban biztos vagyok, hogy ilyen mértékű félrevezetéssel a demokratikus rendszer egyetlen vezetője sem merne próbálkozni. Ott, ahol normális viszonyok vannak a sajtóban, de legalábbis nem a térfél kilencven százalékát uralja a hatalom, ott egy ilyen hazugságtömegnek következményei is lennének. Itt azonban nincs semmi; a független orgánumok szép fokozatosan megírják, hol, miben vert át bennünket a miniszterelnök. Ez a közlés azonban már csak kevés olvasóhoz jut el. Orbán ugyan nem kis fellengzősséggel jelentette ki a jelenlévők előtt, hogy az ott ülők nyolcvan százaléka biztosan nem őt, illetve a kormányát akarná a vezetésben látni, de már ez a látszólag önironikus mondat is manipulatív volt: azt akarta elhitetni, hogy a magyar sajtó nyolcvan százaléka ellene van, azaz az ellenzéki oldalon.

Sem ott, sem egyéb alkalmakkor nem fordult elő, hogy ez felháborodást váltson ki az újságírók körében, jóllehet mindenki pontosan tudja, hogy a kormány maga alá gyűrte a sajtót. Orbánnak tehát ez az állítása is ócska hazugság volt, már csak azért is, mert a meghívott kollégák jelentős része az ő kenyerét eszi. Amúgy pedig a műfaj, a sajtótájékoztatónak nevezett, de annak semmiképpen nem megfelelő performance kizárólag Orbánnak jó; praktikusan azt mond, amit akar, nincs visszakérdezés, szembesítés. Így fordulhat elő, hogy az akkor és ott emészthetetlenül sok állítás megcáfolatlanul marad, és a későbbiekben is csak fokozatosan lepleződik le az előadó.

Orbánt azonban a dolognak ez a része már nem zavarja, őt tulajdonképpen sem az utólagos lelepleződések, sem a publicisztikai írások már nem érdeklik. A legfőbb célját a tájékoztatóval elérte: kiállt az újságírók elé – vesd össze: vessenek a mókusok elé –, úgy tűnt, mint aki bátran vállalta a megmérettetést, akár órákon keresztül is. Mellesleg ezzel a Woody Allen-es idézettel pontosan jellemezte a helyzetet, noha biztosan nem erre utalt a mókusokkal; olyan körülményeket teremtett, ahol még az oroszlánok is csak mókusként tudnak viselkedni. (Csupán zárójeles kérdés: vajon meddig viseli el a magyar sajtó, hogy mókusként kezeljék? Gyors válasz a zárójelen belül: úgy tűnik, a végtelenségig).

De lépjünk ki a zárójelből, és nyissunk nagyobb látószöget: meddig hajlandó tudomásul venni a társadalom, hogy folyamatosan becsapja őt a miniszterelnöke. Hogy az általa – közvetetten – megválasztott vezető – visszaélve debattőri képességeivel és hatalmi helyzetével – csak olyan körülmények között hajlandó válaszolni a feltett kérdésekre, ahol, ha hazugságokkal operál, azonnal lebukik? Mikor derül ki róla véglegesen, hogy mekkora vagyon fölött rendelkezik, hogyan osztoznak a Mészáros Lőrinc nevére bejegyzett tulajdonon, milyen mértékben befolyásolja a formális döntéshozókat, hogy a saját családja gazdagodjon általuk, és még sorolhatnánk a kérdéseket. Mikor lesz egyszer olyan vállalása Orbán Viktornak, amikor nem a gyávasága diadalmaskodik, amikor nem a mókusok fölött akar győzelmet aratni, hanem bemerészkedik az oroszlán ketrecébe is.

Persze miért tenne ilyet? Még a végén széttépnék. És így?