Vörös Imre szerint sosem volt alkotmánya Magyarországnak

Két évig párhuzamosan élt a régi és az új

A beszélgetés egyik legmeghökkentőbb, szinte a politikai abszurd kategóriájába tartozó felismerése az Orbán-rendszer jogtechnikai felületességére világított rá. Vörös Imre professzor hívta fel a figyelmet arra a döbbenetes tényre, hogy a 2011-ben elfogadott Alaptörvény megalkotásakor a jogalkotók egyszerűen elfelejtették hatályon kívül helyezni a korábbi, 1989-es alkotmányt. Ez a jogállami torzó azt eredményezte, hogy két teljes évig a két alapszöveg formálisan egyszerre volt hatályban, és a hibára csak a negyedik alaptörvény-módosítás záró rendelkezéseinek megszövegezésekor döbbentek rá, amikor gyorsan korrigálták a mulasztást.

Vörös Imre szerint ez a momentum tökéletesen mintázza azt az önkényuralom felé vándorló konstrukciót, ahol a hatalmat egyáltalán nem érdekelte a jogi koherencia, sokkal inkább politikai programok rugalmas szöveggyűjteményeként és folyamatos módosítások eszközeként tekintett a legfőbb törvényre. Ha abban az időben alkotmánybíróként tevékenykedett volna, a professzor saját elmondása szerint következetesen a 89-es alkotmányt alkalmazta volna az annak ellentmondó új rendelkezésekkel szemben, hiszen az formálisan érvényben maradt.

Magyarországnak sohasem volt alkotmánya

A jogtörténeti távlatokat elemezve Vörös Imre egy még radikálisabb tézist fogalmazott meg, kijelentve, hogy a szó modern, demokratikus értelmében Magyarországnak sohasem volt alkotmánya. A gyakran hivatkozott történelmi alkotmányunk ugyan rendkívül komplex és komoly közjogi konstrukció volt, de nem írott, egységes dokumentumként létezett, így minden egyes krízishelyzetben bonyolult és egyedi jogászi interpretációkat igényelt. Példaként az 1944. október 15-i kiugrási kísérletet hozta fel, amikor Horthy Miklós kormányzó koronatanácsa előtt napokig azon vitatkoztak neves közjogászok szakvéleményei alapján – egészen az 1848-as áprilisi törvényekig visszamenve –, hogy a királyhoz képest korlátozottabb jogkörű kormányzó jogosult-e önállóan fegyverszünetet kérni az országgyűlés hozzájárulása nélkül.

Mivel a kormány nem értett egyet, lemondott, majd Horthy azonnal újra kinevezte őket, hogy formálisan megőrizzék a jogállamiság látszatát. Ez a történelmi tapasztalat is azt mutatja, hogy a magyar társadalom még soha nem vett részt egy valódi, írott alkotmány alulról szerveződő, konszenzusos megalkotásában, így most egy teljesen új, járatlan úton kell elindulni.

A szivarfüstös szobák alkujától a nép részvételéig

A résztvevők egyetértettek abban, hogy a rendszerváltáskori, 1989-es alkotmány bár technikailag óriási teljesítmény és hatalmas előrelépés volt, legitimációs deficittel küzdött. Ahogy a műsorban elhangzott, az akkori alapszöveg a Nemzeti Kerekasztal zárt, „szivarfüstös szobáiban” született meg, mint a békés átmenet politikai kompromisszuma, ahol a felek arról egyezkedtek, ki mire kap menlevelet. Ez a kész helyzet, amelyről nem tartottak népszavazást, lényegében a társadalom nyakába szakadt, így a polgárok nem érezhették saját szellemi terméküknek a bevezetett nyugati intézményeket, például az Alkotmánybíróságot sem. Szentes Ágota szerint a jövőbeni stabilitás záloga éppen az, hogy az alkotmányozás ne merüljön ki száraz jogtechnikai feladatban, hanem a teljes társadalom önarcképévé váljon.

A folyamatba be kell vonni a civil kezdeményezéseket, regionális gyűléseket és szakmai fórumokat, megfelelő koordináció mellett. Bár jelenleg formálisan az egykamarás országgyűlés az alkotmányozó alany, a szakértők szerint elengedhetetlen egy olyan strukturált intézményrendszer és fórumrendszer kidolgozása – akár egy parlamenti előkészítő bizottság felállításával –, amely garantálja a deliberatív demokráciát, hogy az új alapok ne csupán a pillanatnyi győztesek, hanem a vesztesek jogait is hosszú távon védelmező, stabil keretet biztosítsanak.