Weltner János: az orvoshiány relatív fogalom, ami nagyon korlátozottan alkalmazható

Csak két uniós országban, Franciaországban és Belgiumban nagyobb az orvoshiány, mint Magyarországon, derült ki az Eurostat közelmúltban közzétett, 2021-es adatokat tartalmazó uniós statisztikájából. Ez azt jelenti, hogy százezer főre vetítve, nem sokkal van 300 fölött a praktizáló orvosok száma. Mondhatjuk-e, hogy orvoshiány van Magyarországon? 

Az orvoshiány rossz kifejezés, mert a kérdés az, hogy a betegek hozzáférnek-e ahhoz az ellátáshoz, amire szükségük van. Erről viszont nincs felmérés. Ez nem csak az orvosszámtól függ, hanem sok minden egyébtől, például attól is, hogy hányféle orvos van. A hajdanán volt 2-3-10, majd később 40 féle szakvizsga helyett most van 90 szakvizsga. Ez azt is jelenti, hogy ugyanazzal a problémával a betegek nem feltétlenül egy orvoshoz mennek el, hanem elküldik őket konzíliumban egy csomó más orvoshoz is. Nálunk a kvázi orvoshiány jellemzője, hogy a háziorvoshoz nagyon nehezen jutnak be a betegek, és a háziorvosnak igen korlátozott is a kompetenciája, egy csomó mindent nem csinálhat meg. Ahhoz, hogy a pontos diagnózis megtörténjen, el kell küldenie a beteget különböző szakorvosokhoz. Ez megnöveli az orvoshoz fordulások számát. Ha a háziorvosi kompetencialista rendben lenne, ez a kérdés könnyebb volna. Ugyanakkor a háziorvosoknál valódi hiány van, nagyon sok a betöltetlen körzet, ami miatt össze is kell vonni néhányat. A hiány megyénként nagyon eltérő mértékű, van olyan megye, ahol a korábbi évekhez képest a háziorvosi állások 20 százaléka üres, van, ahol nincs üres hely. Ezt nyilván differenciáltan kellene kezelni, és valahogy az üres helyekre kellene csábítani a háziorvosokat, mert az fontos lenne, hogy a beteg legalább a háziorvosig időben eljusson. Az a legjobb, ha a háziorvos megállapítja a sérülés mértékét, vagy saját hatáskörben meg tudja a gondot oldani. De az, hogy a betegek bolyonganak a rendszerben, vagy már nem is akarnak bolyongani, hanem keresnek egy magánrendelőt – ha meg tudják fizetni –, az biztos, hogy nem a népegészségügy csúcsa. 

Mi az, ami még hozzájárulhat a kvázi orvoshiányhoz? 

Az, hogy hiába ül az orvos ott egy rendelőben, ha a finanszírozási oldalról korlátozzák, mennyit teljesíthet. Ez a teljesítmény-volumen korlát (tvk) korlátozza a szakrendelésben az ellátást. Vagyis van ott orvos, de a teljesítmény, amit nyújthat, az valószínűleg kevesebb annál – bár nem tudok róla, hogy készített erről felmérést bárki is –, mint amennyit tudna teljesíteni. Így azt sem tudjuk, hogy képes lenne-e többet teljesíteni. Ezektől a tényezőktől pedig nagy mértékben függ, hogy a meglévő orvoslétszám elég-e, kevés vagy sok.  

Vannak, akik azt mondják, nem is az orvosok, hanem a szakdolgozók hiánya a nagy gond…

Ezek párhuzamosan futó történetek, nyilván olyan ez, minthogy a palack nyaka hol a legkeskenyebb. Hol műtősnőből, hol aneszteziológusból nincs elég, és ez helyenként változó. Attól függetlenül, hogy mi a helyzet a fővárosban, nem biztos, hogy ugyanaz a helyzet Székesfehérváron is. Az biztos, hogy az elmúlt években a szakdolgozói létszám nagyon jelentősen lecsökkent. Amiről pedig végképp nincs adatunk – és nem tudni, hogy a kormánynak van-e –, milyen létszám ment át magánellátásba, és aki oda átment, az teljes állásban, vagy részállásban tette. Ha megnézzük azokat a nőgyógyászatokat, szülészeteket, urológiákat, amelyek akár megyei kórházakban is bezártak, ezek olyan szakmák, amelyek jelentős részét lehet járóbeteg-ellátásban is végezni. Ugyanott, ahol a szülészet nem működik, ugyanabban a városban öt-hat szülészeti magánrendelés viszont működik. Vagyis az orvoshiány egy része nem általános hiány, hanem az alulfinanszírozott állami rendszerben derül ki ilyen. Vagyis ezt a hiányt nem lehet egyetlen szóval jellemezni.

Ugyanakkor az egészségügyi államtitkárság szerint van elég orvos és szakdolgozó is. Ha igen, akkor miként lehet, hogy kapacitáshiányra hivatkozva, kórházi osztályok zárnak be, csak hétköznap lehet szülni és egyéb ilyen dolgok?

Lehet, hogy ezek a kórházi osztályok „olyanok”, hogy nem mennek el dolgozni, csak állományban vannak, vagy helyette „grillpartit csinálnak”. Mi nem, de az államtitkár úr biztos tudja, hogy egy orvos hány helyen van nyilvántartva, mint orvos. Az a 33 ezer körüli szám, amiről most beszélünk, köszönő viszonyban sincs a pár évvel ezelőtt emlegetett 40 ezer fölötti számmal. Remélem, nem ennyi orvos ment el külföldre. Mindenesetre az orvoslétszám-nyilvántartás problémáját az államtitkár úr ismeri, és meg is ígérte, hogy ezen a téren tisztán lehet majd látni. Lehet, hogy a mostani számok azért olyan meglepőek, mert eljött a tisztánlátás ideje. Most már más számokról tudunk, mint korábban. 

Mit kellene tenni a rekord méretű orvoshiány vagy épp a szakdolgozói hiány megoldására? 

Az egészségügyből két helyre mentek el az emberek, külföldre és magánrendelésbe. A szakdolgozók közül sokan a pályát is elhagyták, nem csak a munkahelyüket. Külföldre nincs befolyásunk. A kérdés az, hogy a magánrendelést választókat hogyan csábítjuk vissza. Itt nyilván a működési körülményekről, meg a fizetésekről is kellene beszélni.  Ha azt nézzük, hogy az állami egészségügy részesedése csökken a GDP-ből (bruttó hazai termék), illetve a GNI-ből (nemzeti össztermék), akkor nem látszik a kiút. Kevesebb pénzből biztosan nem lehet megoldani a dolgot – és állítólag a pénzügyminiszter feladatul kapta, hogy a jövő évi egészségügyi büdzséből még szíveskedjen megtakarítani három százalékot, mert az a pénz máshová kell. Még jobban főne az állam feje, ha azok, akik most a magánegészségügyben keresik a gyógyulást, az állami ellátásban vernék az ajtót, hogy ők mindent fizettek, tehát kérik szépen a térítésmentes ellátást. Illetve azoknak, akik elmentek a magánrendelésekbe, a magánellátásokba, meg kellene köszönni, hogy nem az állami rendszert terhelik. De – mint mondtam – az orvoshiány az egy relatív fogalom, ami nagyon korlátozottan alkalmazható.