Zsiga Bulcsú: Magyar Péter „vállalkozóként” politizál

Mi „hozhatta vissza” a magyar politikába a versengést majdnem másfél évtizednyi bénaság után?  

Sokáig úgy tűnt, hogy az Orbán-rezsim sikeresen befagyasztotta a kormánypárt és az ellenzék között feszülő törésvonalat, amellyel a kormánykritikus oldal nem tudott mit kezdeni, hiszen sorra, nagy különbséggel vesztette el az országgyűlési, az önkormányzati és az Európai Parlamenti választásokat. Az új kihívó belépésével azonban új dimenziót kapott a magyar politikai versengés. Megjelent a közéletben a „politikai vállalkozó”, egy olyan politikus, aki a megfelelő alkalmat megragadva, egy új „termelési módszer” kialakításával alkalmasnak tűnik megbontani a korábban érvényben lévő egyensúlyi állapotot és ezzel esélye lehet másfajta egyensúly megteremtésére. 

Úgy beszél a politikusról, akár egy cégvezetőről. Ezzel valami új fogalmat próbál behozni a politikai szótárunkba?

Valójában igen, de ez a fajta megközelítés csak a magyar szóhasználatban, főleg a politikai elemzésben szokatlan.  A „politikai vállalkozókkal” komoly szakirodalom foglalkozik, ennek egyik legismertebb szószolója egy klasszikus szerző, az osztrák közgazdász, Joseph Schumpeter. Elméletéhez a mai napig Magyarországon is visszanyúlnak a társadalomtudományok különböző képviselői. Schumpeter egyik alapvető feltételezése a politikai versennyel kapcsolatos, azt állítja, hogy a vesztes akkor kerülhet a következő választáson nyertes pozícióba, ha képes politikai innovációra. Ahogyan a gazdaságban, a politikában is a motiváció a verseny és a fejlődés motorja. 

Ha jól értem, akkor a domináns pártrendszerek kialakulását maguk a vesztesek okozzák: nem mindig képesek olyan vezetőt találni, akiben vállalkozói képességek is vannak? 

A magyar politika csaknem másfél évtizedes „mozdulatlansága” nemcsak kizárólag a kormányzópárt intézményrendszert érintő hatalompolitikájának és működésének számlájára írandó, hanem az ellenzéki innováció hiányának is következménye. Az Orbán rendszer első korszakában, 2010 és 2024 eleje között, az ellenzéki szereplők úgynevezett „menedzseri módon”, mennyiségi változtatásokkal próbáltak alkalmazkodni a politikai versenyhez. Ez azt jelenti, hogy érdemi, minőségi változás nem következett be a politizálásukban. A „menedzserek” nem elég kreatívak ahhoz, hogy megváltoztassák szervezetük működési formáját, nem kívánnak újítani. Ebben az időben a hat ellenzéki párt úgy gondolta, hogy a domináns Fidesszel akkor veheti fel a versenyt, ha minél nagyobb számú szavazót állít szembe a kormánypártokkal. Úgy gondolták, ehhez csupán össze kell fogniuk, ha mindenki hozza a maga támogatóit, akkor esély lehet a kormányváltásra. Ezzel azonban nem adtak „új ízt” az ellenzékiségnek, ugyanazt a politikai terméket képviselték, mint korábban, legfeljebb csak „hatos kiszerelésben”.

Ez valóban nem vált be. A Fidesz populizmussal, a választók ijesztgetésével nyerte meg a következő választásokat. 

A Fidesz a 2015-ös migrációs válságra már egy olyan választ adott, amelyben stigmatizálta ez ellenfeleit. Illegitimnek nevezett minden olyan politikai szereplőt, aki és amely nem tagja a jobboldali tömbnek. Ide tartozott Soros György, a brüsszeli bürokraták, de többek között ide soroltak minden ellenzéki politikust, összemosva a legfontosabb ellenségnek tekintett Gyurcsány Ferenccel. Aztán aktívan próbáltak olyan ügyeket napirendre venni, amelyek megosztották az ellenzéki szavazókat: a migráció, az orosz-ukrán háború, a gyermekvédelmi népszavazás is ide sorolható. Volt még egy sikeres újításuk a kormánypártoknak: bevezették a köztudatba a morális pánikgombot (MPG). Az MPG használata egy olyan „technológia”, amely a fenyegetettség érzésének fenntartásával egyben tartja vagy növeli alkalmazójának politikai szavazótáborát, s ezzel még jobban széttördeli a társadalmat, jelentősen megnehezíti a szavazói tömbök közötti átjárást. A Fidesz által kialakított politikai térben az ellenzéket megvádolták többek között a bevándorlás pártolásával, a nemzetközi érdekek képviseletével, magyarellenességgel, háborúpártisággal. Ráadásul az ellenzék gyakran fordult az unió különböző intézményeihez a magyarországi demokrácia vagy a jogállam helyzete miatt, amiért Brüsszel bábjainak tekintették és tekintik őket a hatalom köreiben. 

Miért tudta a Fidesz könnyen megosztani az ellenzéki pártokat? 

A pártok heterogén, sokszínű szavazótábort tudhattak maguk mögött. A kormánypárt kialakított egy úgynevezett centrális erőteret, megszűnt a magyar demokrácia első húsz évére jellemző politikai váltógazdálkodás. A kiemelkedő támogatottságú kormánypárttal szemben több egymással marakodó, koalícióképtelen ellenzéki tömörülés állt, kialakult egy háromosztatú politikai tér. Ebben a Fidesz foglalta el a centrumpozíciót, a baloldali póluson az MSZP elvesztette egyenrangú státuszát a Fidesszel, nagy pártból középpárttá zsugorodott, s később az ellenzéken belüli vezető szerepétől is megfosztották. Harmadikként a különböző civil társadalmi mozgalmak erősödtek meg a 2010-es évek elején, növekvő aktivitásuk tovább erodálta az ellenzéki pártok politikában betöltött elsőbbségét. Két, egymástól dinamikájában jelentősen eltérő politikai korszakot lehet megkülönböztetni a 2010 utáni időszakban. Az első korszak a 2010-től 2024 elejéig tartó időszak, amelyet a széttöredezett ellenzék „menedzseri” viselkedése fémjelez. Erre a periódusra az volt jellemző, hogy az ellenzék „beleállt” a Fidesz által kezdeményezett konfliktusokba és tovább mélyítette azokat, miközben a hat párt az úgynevezett „ellenzéki szavazóhoz” próbált hangot találni. A Fidesz, mint minden úgynevezett domináns párt, a társadalom polarizálására törekedett. Elmélyítette a törésvonalakat, az évek alatt olyan mély árkokat hozott létre a szavazói tömbök között, hogy erőteljesen lecsökkenjen az átszavazási hajlandóság. Ha túl mély a szakadék, akkor sokan akkor se szavaznak át, ha egyébként nem elégedettek a kormány teljesítményével. Az ellenzék megpróbálta befagyasztani a pártpreferenciákat, ezzel ugyan stabilizálódott a tábora, de alapvetően ez a válasz is a többségbe kerülő kormánypártnak kedvezett. Ez oda vezetett, hogy az ellenzéki pártok és a kormánypárt közötti viszony egyre ellenségesebbé vált. 2024 elejéig a DK, Momentum, a Jobbik, az MSZP, az LMP és a Párbeszéd mind az ellenzéki szavazóhoz próbáltak igazodni. A szocialista párt a baloldaliságát igyekezett minél jobban hangsúlyozni, a Jobbik névváltoztatással demonstrálta enyhülő ideológiai pozícióját (Jobbik–Konzervatívok). A zöldpártok is hasonlóan névváltoztatásokkal emelték ki az ökológiai szempontok képviseletét (LMP–Magyarország Zöld Pártja; Párbeszéd–Zöldek).   

Ez akkoriban az egyetlen reális lehetőségnek látszott... 

Ami végzetes tévedés volt. Akkoriban az ellenzék vezető erejének tűnt a Jobbik, de Vona Gábor kiválásával elvesztette vezetőjét, átvészelt egy pártszakadást, amelynek eredményeképpen létrejött a Mi Hazánk Mozgalom. Ezzel párhuzamosan a baloldali térfélen az MSZP szerepe és mérete további zsugorodott, teret nyert a Demokratikus Koalíció (DK) és a Momentum. Az erőviszonyok átrendeződésének következtében a 2019-es EP-választáson az utóbbi két párt jelentős választási sikereket ért el. Az új erősorrend tudatában a hatpárti ellenzék pártjai (LMP, Jobbik, MSZP, DK, Momentum, Párbeszéd), illetve a Márki-Zay Péter hódmezővásárhelyi polgármester vezette Mindenki Magyarországa Mozgalom (MMM) közösen lépett fel a 2019-es önkormányzati választásokon, és jelentősnek javultak a pozíciói. Az összefogás és a közeledés tovább folytatódott 2020-ban két időközi parlamenti választáson Tiszaújvárosban és Dunaújvárosban, ahol két jobbikos jelöltet támogatott a hatpárti összefogás. A fentebb felvázolt mozgás végül az ellenzéki összefogásban csúcsosodott ki, amelyet 2020 végén jelentettek be a pártvezetők. Elemzők ezt a 2010 utáni időszak legfontosabb – gyakorlatilag egyetlen – választás-szociológiai újdonságának tartják: megszületett az „ellenzéki szavazó” koncepciója. 

Egy megosztott társadalomban létezhetett ilyen fogalom?

Úgy tűnt, hogy létezhet. A 2014-es és a 2018-as választásokon tapasztalható volt bizonyos „spontán” ellenzéki szavazói mozgás. Ezeken a választásokon az ellenzéki választók hajlandóak voltak támogatni a nem-Fidesz oldal aktuális egyéni jelöltjeit, s ebből arra lehetett következtetni, hogy az ellenzéki pártok együttműködését maguk a szavazók kényszerítették ki. Nem az ellenzék vezetői vagy a pártok idézték elő a pártrendszerben és a politikai térben történő változást, inkább az állampolgári preferenciák jól érzékelhető változása vezetett ide. Az ellenzéki pártok ebből kiindulva azt feltételezhették, hogy a kormánybuktatásban érdekelt ellenzéki szavazók racionális választók, akik majd a teljes összefogást is támogatni fogják. Elkezdtek nyitni egymás felé. Kezdetben a két egymással élesen szembenálló politikai tábor – a Jobbik és balliberális pártok – közeledtek, a Jobbik „behúzódott” közép felé, a balliberális ellenzék hajlandó lett elfelejteni a múlt konfliktusait. A pártok előbb megpróbáltak túllépni a korábbi ellentéteken, majd a fontos tartalmi kérdésekben is közeledtek egymáshoz.

Csakhogy ettől nem kerültek közelebb a választóikhoz. 

Valóban. Változást a második korszak hozott, amely élesen elvált az első korszaktól. Ez az időszak a kegyelmi botrány után kezdődött, amikor Magyar Péter – utóbb a Tisza Párt élén – a „schumpeteri vállalkozó” szellemében formálta át a pártrendszert és a politikai teret. Az új kihívó a korábbi gyakorlattal ellentétben nem az „n+1-dik” ellenzéki pártként lépett színre, hanem a politikai vállalkozókra jellemzően minőségi változást kínált a támogatóinak. Magyar Péter politikai vezetőként már nem az ellenzéki szavazó elvárásait keresi, hanem megpróbál egy olyan ajánlatot – vagy politikai terméket – létrehozni, amely új keresletet generál és túlmutat az ellenzéki szavazók jól behatárolható körén. A Tisza párt elnökének egyik legfontosabb újítása, hogy az „ó-ellenzékkel” ellentétben saját ügyek mentén próbálja polarizálni a politikát. Az ellenzéki pártok eddig nem tudtak profitálni abból a látens társadalmi elégedetlenségből, amely a 2020-as évek elejét jellemző válságok okozta gazdasági visszaesésből, illetve a kegyelmi botrányból származott. Magyar Péter meglepő gyorsasággal tudott magas támogatottságra szert tenni. A 2024-es EP választáson a hazai politikában alapvető változások történtek, hiszen a Tisza Párt valósággal elsöpörte a legtöbb hagyományos ellenzéki pártot. Egyedül csak a DK és a Mi Hazánk maradt a felszínen a régebbi ellenzéki erők közül. 

Az utóbbi másfél esztendő elegendő a Magyar-jelenség értékeléséhez?

A jelenleg zajló folyamatoknak nemcsak politikai vonatkozásai, hanem politológiai jelentősége is van. Magyar Péter illeszkedik a magyar politika vezetőközpontú gyakorlatába, de azt sikeresen át is tudta alakítani. Ehhez szükség volt a kommunikációs tehetségére is, a párt sikerességét egy olyan jobbközép politikai iránnyal alapozta meg, ami a korrupcióellenességre és arra épül, hogy megkülönbözteti magát mind a Fidesz elitjétől, mind az ó-ellenzéktől. Politikai cselekvése alapvetően eltér a korábbi ellenzéki pártok felfogásától, nem akar az ellenzéki szavazókhoz igazodni. A Tisza elnökeként nem a korábban is létező kormány-ellenzék törésvonalba illeszkedett be, hanem egy új konfliktusdimenziót emelt be a pártverseny politikai terébe, amely most inkább háromszögként értelmezhető. A két alsó csúcsa a kormánypártok és ó-ellenzék szembenállása, a Tisza párt ehhez képest a harmadik csúcs. A stratégiájuk arra irányul, hogy a választók szemében csökkenjen a kormányoldal és az ó-ellenzék közötti távolság. Eddig bevált fordulatnak számított az Orbán-Gyurcsány korszak összemosása, ami a DK elnökének visszalépése után alighanem meggyengül majd.  Magyar Péter új politikai termékének kínálatában szerepel az egészségügy állapotának bemutatása, a kórházak és a gyermekvédelmi intézetek meglátogatása, az államvasutak bírálata, miközben az uniós források hazahozatalát, a korrupció megszüntetését és a megélhetési nehézségek felszámolását ígéri. Ezekkel „vállalkozóként” volt képes felkelteni sokak érdeklődését. A kampányában csupa olyan probléma kapott helyet, amelyek nemcsak az ellenzékieket érintik, hanem a kormánypárti szavazókat is. A politikai térben új konfliktust teremtett, kizárta a régi ellenzéki pártokkal történő választási együttműködés bárminemű formáját, olyan értelmezését adta a pártversenynek, amelyben az ó-ellenzék és a Fidesz egymást tartják életben, s ezzel az egész eddigi politikai elittel szembehelyezte magát.