A furfangos Völner – Kipcsák népmese

Próbálták csillapítani a dühkitörését az Igazságosnak, de hiába mondták neki, hogy majd csak lesz valahogy, ő csak kötötte az ebet a karóhoz és nem engedett a 48-ból. Mi lesz itt április 3-án, ha a lakosság megtudja, hogy mi nem csupa Grál-lovagok vagyunk, ahogyan én azt mindig mondom nekik, amikor szólásra emelkedem. Befagyasztom a csirkefarhát árát, hogy a kedvükben járjak, ez a Völner meg, vagy hogy is hívják a Varga Juci beosztottját, vesztegetési pénzeket fogad el. Mit mondok majd Feri bátyámnak a kocsmában, akit novemberben megdobtunk egy nyolcvanassal, és hamarosan hozzávágjuk a 13. havi nyugdíját, amit a Márki-Zay, aki akkoriban épp Amerikában volt, elvett tőle.

Ekkor már a fél udvar körülötte tüsténkedett, egymást licitálva próbálták kitalálni, mit is tehetnének, hogy az Igazságos kedve vidámmá legyen. Próbáltak vicceket mesélni neki, az egyik minisztere cigánykereket hányt, de az Igazságos csak verte tovább az asztalt és nyalogatta a szája szélét, ami nála nem a nyugodtság jele szokott lenni.

Nem az baj, mondta az Igazságos, hogy ez a Völner nevű felmarkolta a lóvét. Mindenki ezt tette volna a helyében. Hanem, hogy annyira tökéletlen volt, hogy mindezt egy bekamerázott területen tette. Minden baj azzal kezdődik, hogy valami kiderül – fogalmazta meg a saját bölcsességét az Igazságos. Amiről nem tudnak az emberek, az nincs, tette hozzá.

Valamit tenni kellene, mondta valaki az egybegyűltek közül, de ez csak olaj volt a tűzre. Te csak ne tegyél semmit, ordította le a fejét az Igazságos, a kabinetfőnököd vizsga nélkül szerzett egyetemi érdemjegyet! Miért baj az, mondta a Rogán, mert hát ő volt az iménti megszólaló. Nem ért rá az Ádám – (Nagy Ádámra gondolt, a kabinetfőnökére – a szerk.), annyira tele van elfoglaltsággal, nehogy már neki is személyesen kelljen vizsgáznia, mint mindenki másnak ebben az országban.

Mit mondok majd a Vlagyimirnak, folytatta az Igazságos. Február elsejére Moszkvába rendelt, remélem nem akkor játszik a Vidi, nem lenne jó, ha ütközne a két program.

Mi köze a Putyinnak a mi vesztegetési botrányunkhoz? – kérdezte egy szintén jelenlévő martalóc. Te tökéletlen, hát csak annyi, hogy ott náluk ilyen nem történhet meg. A ruszkik is lopnak és korrumpálnak, többet is, mint amennyiről mi csak álmodni merünk, de ott nem derülnek ki az ilyen dogok, mert még idejekorán elejét veszik az illetőknek. Nem azoknak, akik adják a zsetont, és nem is azoknak, akik elfogadják. Velük nincsen baj, magyarázta az Igazságos, hanem azoknak veszik az elejét, akik mindezt kiszimatolják és nyilvánosságra hozzák.

Kezdték kapiskálni a témát. A firkászokra gondolsz, főnök? Ezt kérdezte az egyik martalóc. Alávaló népség. Igen, a sajtóra, válaszolta az Igazságos. Mi ugyan soha nem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akiknek más a véleményük, mint nekünk, de az már mégsem járja, hogy olyan dolgok is megjelenjenek a médiában, amik számunkra kínosak, vagy pláne, kellemetlenek.

Sok ilyen téma volt az utóbbi időkben, szerencséje az Igazságosnak, hogy ezek az információk nem jutottak el mindenhová. Az Igazságoshoz kötődő, hozzá a végtelenségig lojális lakájmédia ugyanis gondosan őrködött azon, hogy az emberek kizárólag jó híreket halljanak. Rossz híreket csak az ellenzékről írtak, mondtak és mutattak (újság, rádió, tévé – a szerk.). Például azt, hogy az ellenzék kötelezővé tenné a melegséget, már az óvodában fiúvá operáltatná a lányokat (valamint viszont), ráadásul megszüntetné a rezsicsökkentést, amitől olyan magasra nőne az energia ára, hogy azt csak az Igazságos és néhány hozzá hasonló kiváltságos tudná megfizetni.

Ezért nem akarta az Igazságos, hogy kiderüljön, hogyan kormányozzák ők az országot. Nem akarta, hogy az uralkodása alá tartozó nép szomorú legyen. Amikor már annyira rossz lett neki a kedve, hogy kis híján maga alá rezsicsökkentett, egycsapásra vége lett a mesének. Éppen úgy, ahogyan minden más mese is be szokott fejeződni. Vagyis, azzal a végkifejlettel, hogy boldogan éltek, amíg meg nem halunk.