Az ezer öröm országa
Miután majdnem minden Ferenc pápa magyarországi látogatásáról szólt, utána május elseje következett, de a Karmelita előtti kordonok lebontása még folytatódik. Legalábbis ezt ígérik az elszánt tiltakozók, akik felé a hatalom kimutatta a foga fehérjét, üzenve mindenkinek, ki az úr a háznál. Parlamenti képviselőt tepertek a földre, diákokat fújtak le könnygázzal, a gyerekeknek sem kegyelmeztek. 2014-ben, amikor először közölték a nyilvánosággal, hogy a miniszterelnök hivatala a Várban lévő a Karmelita kolostorba költözik, L. Simon László, akkor épp államtitkárként, azt mondta, hogy sokba kerül, de mindannyiunk örömét fogja szolgálni.
Innen tudtuk, hogy lesz okunk az örömre. Már akkor is könny szökött a szemünkbe – még nem a rendőrség által bevetett könnygáztól –, amikor még csak tervbe volt véve a költözés. Amióta megvalósult, még ennél is több okunk van arra, hogy boldogok legyünk. És itt nem csupán az uniós átlagnál háromszor magasabb inflációnak lehet örülni, valamint a mindent elöntő korrupciónak, hanem mindennapi életünk számos szeletének. Nekünk, magyaroknak ugyanis nem lehet elég örömet szerezni, nem tehetünk róla, amióta az eszünket tudjuk, örülős nép vagyunk. Ezer éves magyar álom teljesült be azzal, hogy Orbán Viktor a Várba költözött. Sokban van ez nekünk, de pénz nem számít, van belőle dögivel.
Hogy szegénynek mutatjuk magunkat, és ételosztásnál hosszú sorokban állunk, az ne tévessze meg a tisztelt urakat. Ez csak a látszat, a költővel szólva: fecseg a felszín, hallgat a mély. A mélyben pedig nagy öröm lakozik. Csak hát mi, magyarok szerény és visszafogott nép vagyunk, nem mindig tudjuk kimutatni a boldogságunkat. Szemérmességből hallgatunk arról, mekkora öröm nekünk, ha a mi pénzünkön másoknak sikerül. Fogalmazhatunk úgy is, hogy ipari-agrár-szabadságszerető-örülős nép vagyunk. Legjobban a mások sikerének örülünk. Nekünk ugyan nincs saját örömünk, de nem is kell, attól vagyunk jól, ha másoknak van.
Örülünk hát, mi mást is tehetnénk: örömteli évek állnak mögöttünk. Az elmúlt 13 év. Ennyit éltünk át együtt minden korábbinál nagyobb közös örömben és boldogságban.
És ki tudja, hány örömteli év vár még ránk! Ha lehetne, sürgetnénk az időt: mikor lesz már Szijjártó Péternek a mostani, 167 milliósnál is drágább háza? A jelenleginél több fürdőszobával, melegebb vizű medencével? Úgy szeretnénk még jobban örülni! Mikor utazik megint Kósa Lajos kis kompániájával Új-Zélandra, Rolling Stones-t hallgatni? Lázár János is, talán az idejét sem tudja, hogy mikor vadászott utoljára fácánra, Semjén Zsolt háziasított rénszarvasra Svédországban.
Tessék egy kicsit jobban iparkodni, nehogy már öröm nélkül maradjon a magyar!
Nem vagyunk telhetetlenek, jutott nekünk öröm már eddig is elég, de szeretnénk még az eddiginél is többet örülni. Gyarló nép vagyunk mi, magyarok: minden nap szeretnénk jó, és ha lehet, még annál is jobb híreket hallani. Hogy a gazdaság szárnyal, az egészségügyi ellátás európai színvonalú, és Mészáros Lőrincnek, a Világegyetem Leggyorsabban Gazdagodó Gázszerelőjének ma megint többje van, mint amennyi tegnap volt.
Jó hírek kellenek, az sem baj, ha ezek nem rólunk szólnak. Nekünk a mások öröme többet jelent, mint a saját boldogságunk. Ha látjuk, hogy választott vezetőink örülnek, aznap már nem éltünk hiába.
Azt csak szerénységből nem említjük, hogy az igen mélyen tisztelt méltóságos urak mivel tudnának nekünk még az eddigieknél is több örömöt szerezni.
