Emberi szempontból felnégyelve

A legsúlyosabb pontja a történetnek, hogy a gyár környezetében (a talajvízben és a levegőben) jelentős mennyiségű az olyan oldószer, amely igazoltan magzatkárosító hatású, a gyár környékén pedig a légszennyezettségi adatokban határértéket meghaladóan megjelentek rákkeltő nehézfémek (nikkel, kobalt). Most arról a négy emberi összetevőről írok, ami felette áll mindenféle hazudozásnak, ellenérvelésnek.

Az „egzisztenciális csapda" érzelmi drámája növekvő mértékben érint egyre több és több lakástulajdonost városban. A helyi lakosok egy része minden megtakarítását a gödi otthonába fektette, illetve a családi örökségei révén, a vagyonának döntő hányadát képező ingatlanban élte az életét. A helyzet telítve van gyászfolyamattal, amit a családok éreznek azért, mert az otthonuk (a „fészek") lassan élhetetlen, eladhatatlan és fenyegető hellyé válik. Ennek kezeléséhez semmilyen segítséget nem kapnak az elkövetőktől és a cinkosaiktól.

A „dolgozók belső morális konfliktusa” is a szennyezett parlagon hever, annak ellenére, hogy a hírek szerint a testük mérgező anyagokkal telítődött. Érdemes volna nekik is terápiás segítséget nyújtani, vagy mondjuk többekkel olyan mélyinterjút készíteni terapeuták segítségével, ami segít nekik megküzdeni azzal a tudattal, hogy az egészségüket áldozzák fel a mindennapi megélhetésért. A számukra indított inkognitó segélyvonal jó kezdeményezés: ők a „lassú öngyilkosság" végrehajtása árán tartják el a családjukat.

Mit szólnak ehhez az állam által kitömött egyházak, amelyek az öngyilkosságot „bűnnek” tartják? Mit szólnak a fideszes jogvédők ahhoz, hogy a munkások többnyire mélyszegény távol-keletiek voltak, akiket folyton lecseréltek. Miért? Mert az egészségügyi monitorozásukat nem végezték el, vagy ha el is végezték, a rossz eredmények miatt meg sem mutatták nekik. Mehettek oda vissza, ahonnan azelőtt isten hírével jöttek. 

Gödön szétesett a „közösségi bizalom", a város közösségét kettéosztotta az a tény, hogy vannak, akik a „gyárból élnek”, és vannak, akik csak rettegnek tőle. A jövőbeli hasonló esetek megelőzése céljából valakinek foglalkoznia kellene annak sürgős bemutatásával, miként mérgezte meg, marta szét a gyár a szomszédi és baráti kapcsolatokat. Olyan ez a helyzet, mint amikor valaki ugyan szenved, de nem mer panaszkodni a zajra a szomszédjának, mert az otthon dolgozik. 

A település hatás-kitett részén tapasztalható egyfajta állandó szorongás, amihez „bónusz-pánik” is járhat. Jelenleg súlyosan szorongó szülők is élnek a közösségben, akiknek a gyerekei állítólag játszottak a csatornából kijövő habbal. Ezután vajon az lesz a sorsuk, hogy az érintett gyerekek egyetlen köhögése után, esetleg bőrgyógyászati panasza esetén évtizedeken át rettegni fognak? Amikor már a gyerekeknek is gyerekeik lesznek, akkor vajon a generációs szorongás át fog-e öröklődni? 

Vajon mit mondana a gyermekek védelméről Ranschburg Jenő pszichiáter, a „gödi remete", ha látná a gyár melletti játszótéren aggódó szülőket? Szerinte „A szeretetteljes közegben bizalomra nevelt ember nem csak a környezetében, de önmagában is bízik. A szülő feladata, hogy szeresse és fogadja el a gyerekét olyannak, amilyen, és arra tanítsa őt, hogy a világot érdemes megszólítani akkor is, ha néha csalódás éri őt.”

Ami Göddel, a „gyermekkel” történt, az a Nemzet, azaz a szülő csalódása is. Össze kell fognunk egymásért, hogy megelőzhessük a hasonló eseteket a magunk védelme érdekében.

Nem vagyunk feláldozhatók!