Hat év alatt 35 országba utaztatták a magyar adófizetők Orbán kedvenc újságíróját

Néhány héttel ezelőtt a Hírklikk is megírta, hogy Szöllősi György az Egyesült Államokba utazott volna, hogy megnyissa a hagyományosan magyar érdekeltségű Árpád kupa futballtornát. Az amerikai külügy azonban nem engedélyezte a beutazását, arra hivatkoztak, hogy Szöllősi nem magánemberként folyamodott vízumért, hanem diplomata útlevelébe kérte, holott nem a kormány alkalmazottja. A visszautasítás indoklásában azt is megemlítették, hogy a Szijjártó Péter vezette külügyminisztérium az elmúlt években sok olyan személynek adott diplomata útlevelet, akik erre hivatalosan nem lettek volna jogosultak. Erre több alkalommal is felhívták az illetékes magyar kormányzati szervek figyelmét, ám azok a fülük botját sem mozdították, s Szijjártó továbbra is nyakló nélkül osztogatta a diplomata útleveleket.

Szöllősinek azonban távolról sem annyira reménytelen a helyzete, mint ami a fentiekből következne. A 444 közérdekű adatigényléssel fordult a Külgazdasági és Külügyminisztériumhoz, amely nem is tagadta, hogy a főszerkesztő az elmúlt hat évben 35 országban járt, ezen utazásait pedig minden alkalommal a minisztérium fizette. A teljesség kedvéért hozzátesszük, hogy a Külgazdasági és Külügyminisztériumnak nincs saját pénze, de még gazdag bácsikája sem él Amerikában: ami forrással gazdálkodik, azt mind tőlünk, magyar adófizetőktől kapja. Mi dobjuk össze az utazások költségeit, amelyek nagyságát egyébként nem árulta el a minisztérium. Egyszer talán ez is kiderül (vagy nem), jelenleg annyit lehet tudni, hogy a minisztérium azzal bízta meg Szöllősit, hogy „koordinálja, segítse mindazokat a kezdeményezéseket, amelyek a gazdag magyar futballkultúrának állítanak emléket bárhol a világon.”

Az amerikaiak érvelése is érthető és méltánylandó, főként, mert maga a tárca is elismerte, hogy Szöllősi „a minisztériummal nem állt és jelenleg sem áll semmilyen foglalkoztatásra irányuló, így kormányzati szolgálati, politikai szolgálati, illetve biztosi jogviszonyban, munkaviszonyban vagy megbízási szerződéses jogviszonyban”. Vagyis Szöllősi nem miniszter, vagy államtitkár, még kevésbé nagykövet, vagy konzul valamelyik külföldi országban. Feladata arra korlátozódik, hogy a gazdag magyar futballkultúra emlékét ápolja szerte a világban. 

Szöllősi nem ült tétlenül jól megérdemelt babérjain: hol Spanyolországban tűnt fel, hogy Puskás Ferenccel kapcsolatos ügyekben intézkedjen, volt, hogy leveleket vitt Franciaországa, és az is előfordult, hogy relikviát hozott haza Svájcból. Sőt, munkásságába még az is belefért, hogy egy alkalommal Londonban részt vett az Arsenal alelnökének könyvbemutatóján. Fáradságos és kimerítő lehet ennyit utazni, érthető, ha a magyar adófizetők – igaz, a megkérdezésük és beleegyezésük nélkül – nagyvonalúan állták e külföldi kiruccanások költségeit.

A 444 azt is kiderítette, hogy Szöllősi – aki 2016 óta a Nemzeti Sport főszerkesztője, 2017 óta pedig a magyar futball és Puskás ügyeinek rendkívüli utazó nagykövete – 2017-ben két, 2018-ban nyolc, 2019-ben tíz, 2020-ban három, 2021-ben hat, 2022-ben két, 2023-ban pedig idáig négy alkalommal járt a külügyminisztérium (azaz a magyar adófizetők) pénzén külföldön. Hogy e sok utazás mellett miként tudta ellátni a főszerkesztői feladatokat is, legyen az ő titka. Nekünk, akik ezen áldozatos tevékenység költségeit fizetjük, legyen elég annyi, hogy mélyen a zsebünkbe nyúlunk, ily módon is kifejezve nagyrabecsülésünket az embert próbáló tevékenység láttán.

Nem véletlen, hogy a magyar kormány is gálánsan jutalmazta Szöllősi főszerkesztő szakértelmét, nem utolsósorban pedig a Orbán Viktor és a Fidesz iránti feltétlen lojalitását. A magyar állam tavaly a Mediaworkstől megvásárolta a Szöllősi György által főszerkesztett Nemzeti Sportot, és idén nyáron az is kiderült, hogy nem csak a lap veszteségét, hanem a terjesztését is a magyar adófizetők finanszírozzák. Mindezt oly módon, hogy a kormány a 2024-es költségvetésből valamivel több mint 1,3 milliárd forintot szán a nyomtatott újság 10 ezer példányának megvásárlására.

Ne tessék azzal jönni, hogyha a pedagógusok bérének rendezésére nincs forrás, akkor a sportújság előfizetésére, a főszerkesztő külföldi kalandozásaira miért van. 

A válasz, mint mindig, most is ugyanaz: Brüsszel.