Orbán állami szintre emeli a szélsőjobbot

Azt már sokan megírták, hogy így és ezért váltott balról jobbra; felmérte, hol is lehet esélye vezető szerephez jutni. És mert a liberális- és baloldal akkoriban, túl erősnek tűnt, hozzálátott a széttöredezett jobboldal felszámolásához és kisajátításához. Így jutott el például Vona Gáborig, és a megtűrt Csurkáig, majd a Jobbikig. Környezetében egyre több, erősen megkérdőjelezhető nézeteket valló figura jelent meg, mondanivalója pedig egyre inkább vált hasonlatossá azokéhoz, akiket korábban ostorozott. Azon már meg sem lepődtünk, hogy erősen vallásos énjét mutatta fel nekünk, noha megtérésének inkább csak politikai indokait érezhettük, kevésbé a lelkieket.

Ma sem gondolom egyébként, hogy Orbán meggyőződése szerint beszél és cselekszik, azt teszi és téteti másokkal is, amit célravezetőnek tart. És lássuk be: nagyon is bejöttek eddig a számításai. Hogy azért-e, amit Ungvári Rudolf mond, miszerint a magyar emberek alapvetően jobboldaliak, nacionalisták, vagy azért, mert a baloldal leamortizálta magát, nem tudom. A „magyar emberek” karakterológiájába amúgy se mennék bele, azt meghagyom a kormányfőnek, aki hetente kölcsönöz új és újabb jellemvonásokat a „magyar embereknek”; mindig azt hangoztatva, amit szerinte ezek a „magyar emberek” hallani szeretnének. És ő – mármint Orbán – úgy találja, hogy itt, ebben az országban a többség rokonszenvezik a szélsőjobb nézetekkel. Ezért nem bántja a tőle – elvileg – jobbra álló MI Hazánkat, és ezért siratja vissza a Parlamentben, vagy egyéb beszédeiben azt a Jobbikot, amely egykoron EU-s zászlót égetett, nyíltan zsidózott, és használta az összes olyan topikot, amelyet – szerintünk – európai gondolkodó nem használ, miniszterelnök pedig nem vágyik rá.

A mi miniszterelnökünk – kéretik nem kikérni maguknak a többes szám első személyt – azonban nem csak vágyik rá, újra a magáévá is teszi. Nyilván jó okkal: közeledvén a választásokhoz, ki kell jelölni az ellenséget, meg kell találni a gyűlölet tárgyát és személyét. A személlyel – látjuk – már nincsen baj: Gyurcsányt változatlanul erre alkalmasnak találja, az ő démonzálása már rutinból megy a komplett Fidesz-tábornak és a belőlük élő médiamunkásoknak. Viszont a téma nem akart összejönni; bármennyire is úgy tűnt, a „baloldal oltásellenes” frazeológiája működőképes lesz és kitart a választásokig, a valóság erre rácáfolt. Valahogy az emberek nem dőltek be ennek a kommunikációnak, de mert Orbán rugalmas és jó taktikus: gyorsan rájött, hogy ezt a tematikát ejteni kell, vagy legalábbis csak második-, harmadik vonalban lehet megtartani. Vissza kell tehát térni a bevált recepthez: elő kell húzni azokat a kártyákat, amelyek eddig már beváltak. Különösen annak fényében, hogy az ügy-etlen ellenzék mégis rátalált egy ügyre, a Fudanra. Muszáj volt tehát kontrázni, és a pedofil törvényt hirtelen elővenni, belebújtatva a melegek elleni részletszabályokat. A terv, megint csak ördögi: beleverni az ellenzéket egy vállalhatatlan ügybe. Nekik, a Fidesznek és Orbánnak, nem árt, ha harcot indítanak a homoszexuálitás ellen, már miért hagynák e munka elvégzését – befejezését – a Mi Hazánkra, a könyvégető Dúró Dórára. Orbán kreatívabb, mint Dúró: ő törvényt alkottat az LMBTQ képviselői, és szabadságuk ellen – állami szintre emelve a gyűlöletet. Lássuk be, erre sem a Mi Hazánk, sem a korábbi Jobbik nem volt képes, ezt csak egy kormányon lévő alakulat végezheti el. Orbán tehát, a jövő évi győzelem érdekében, a legfelsőbb szintre emelte a gyűlöletet e téten is, miközben újraélesítette a migránsozást, sorosozást, a nacionalista, soviniszta lózungokat is. Mit sem törődve azzal, hogy saját pártjából sorra buktak le a kicsapongó, ilyen-olyan vonzalmakkal felruházott emberek. Volt ott pedofil, meleg-orgiákon résztvevő, sima szexorgiákat rendező figura is, ő úgy gondolja, hogy ezek mind feledhetőek.

A gyűlölet mindenek felett – ezt gondolja a magyar miniszterelnök. És nem csak gondolja, ezt is erőlteti rá a magyar társadalomra. Amelyről már nehezen tudnám megmondani, hogy milyen is valójában.