Mike Zito gitáros egy supergroupot hagyott ott a szólókarrierjéért

HírKlikk 2020. július 6. 17:45 2020. júl. 6. 17:45

Sokakat meglepett, amikor ez a bámulatos tehetséggel megáldott amerikai gitáros-énekes úgy döntött, hogy kiszáll az egyre népszerűbb és a világhírt ostromló Royal Southern Brotherhood bandából és a saját Mike Zito & the Wheel nevű zenekarával folytatja.

Igaz, az öntörvényű muzsikus eddigi életútját ismerve, talán ez nem is annyira meglepő. Mike Zito 1970. november 19-én született a Missouri állambeli St. Louis-ban, egyszerű munkás család gyermekeként. Az apja egy sörgyárban dolgozott. A zene iránti fogékonysága már nagyon korán jelentkezett, hiszen öt éves korától tisztán énekelgette az apja big band lemezein hallottakat, többek között Sinatra és Dean Martin-dalait. Aztán nyolc éves volt, amikor kapott egy gitárt. Mivel a családban senki nem játszott hangszeren, tanárra meg nem futotta, a suliban a többi zenerajongó gitáros palántától leste el a fortélyokat.

Abban az időben gitárosként Eddie Van Halen és a Led Zeppelin muzsikája volt rá a legnagyobb hatással. Természetesen mindenkitől szeretett volna tanulni, így nem maradhatott ki Muddy Waters, Stevie Ray Vaughan, Jimi Hendrix és a többi blues óriás sem a tanári karból. De szívesen hallgatta Tina Turner és a Creedence Clearwater Revival lemezeit is. 

A középiskola befejezése után, egy helyi gitárüzletben kezdett dolgozni – ez eltartott vagy tíz évig –, ahol egy ideig társa volt Devon Allman is. A meló mellett, különböző zenekarokban pengetett, amelyek főleg feldolgozásokat nyomtak a bulikon a legkülönbözőbb zenei stílusokban. Ez jó iskola volt, de ő többre vágyott. Saját dalokat akart játszani és lemezeket megjelentetni. Kiadója nem lévén, ő jelentette meg a CD-it – persze kölcsön-pénzből –, amelyek így viszonylag szűk ismertséget jelentettek és kevés anyagi hasznot hoztak.

Az első CD-jét 1996-ban készítette el, majd még egyet összehozott St. Louis-ban. A rengeteg koncert, a sok éjszakázás sajnos rossz irányba vitte el, egyre többet ivott és keményen kábítószerezett is. Valahogy aztán kilábalt ebből, Texas-ba sodródott, ahol változtatott az életmódján. Itt két zenei anyagot jelentetett meg Slow It Down és Superman címmel. A közönség kedvelte az ezeken hallható dalokat, de az igazi nagy áttörés továbbra is váratott magára.

Időközben felfigyelt rá az Elektro Groove Records, amely szerződést ajánlott neki és 2008-ban David Z. producer segítségével piacra dobta tőle a Today című korongot. Egy régi dala, a Hollywood és a Love Like This lett a legnépszerűbb erről. Remek stúdiózenészek – akik azért világsztárok mögött is játszottak – voltak a társai. James „Hutch" Hutchinson basszusgitáros (Bonnie Raitt, Boz Scaggs, Joe Cocker), Benmont Tench billentyűs (Heartbreakers és Mudcrutch) Tony Braunagel dobos (Taj Mahal, B.B. King), valamint Michito Sanchez ütőhangszeres (Nelly Furtado, Stevie Winwood). Rajtuk kívül feltűnt még a lemezen Joe Sublett szaxofonos, Darrell Leonard trombitás és Mitch Kashmar herflis. A háttérvokálban Teresa James és Ce Ce Bullard hallatta a hangját.

A széleskörű amerikai ismertséget azonban a 2009-es év hozta meg számára a Pearl River című CD-vel. Itt hallhatjuk először azt a nagy művészi egymásra találást barátjával, Cyril Neville-lel, amely a címadó dallal a következő évben Blues Music Awards trófeát hozott számukra. A Pearl River 2010-ben a díjkiosztón az év dala lett!

Döbbenetes erejű felvétel, a szövegét Cyril Neville írta, aki egy valóságos folyó történetét idézi fel a Mississippi és Louisiana állam határvidékéről, ahol az 1800-as években borzalmas dolgok történtek. A megölt rabszolgákat a sötét vizű Pearl Riverbe dobták, Cyril ezeket a történeteket még gyerekként hallotta a szüleitől ezen a vidéken járva. Amikor a Chahta indiánok meghallották, hogy az ő rezervátumukban lévő városukról – amit szintén Pearl River-nek neveznek – egy dal szól, megkeresték Neville-t, aki lejátszotta nekik a dalt. Minden indián sírt, amikor hallgatták a felvételt. Azóta Cyril Neville a Chahta indián törzs nagykövete – hát ennyit a zene erejéről!

2011-ben ez a kiadó jelentette meg tőle a Greyhound című LP-t is, amely jelölést kapott Memphis-ben a Blues Music Awards-on a Best Rock Blues Album kategóriában.

A 2010-2014 közötti években hősünk a Royal Southern Brotherhood tagja is volt.

Ami a szóló pályafutását illeti, Zito 2013-ban kiadót váltott és már a Ruf Records-nál jelentette meg a Gone to Texas című CD-jét, amely szinte egy vallomás az állam iránt, ahol megszabadult káros szenvedélyeitől. (Ma már öt gyermek édesapjaként nem valószínű, hogy visszaeső lesz.) A the Weel bandájában ezen a korongon Scott Sutherland nyomta a basszust, Jimmy Carpenter gitározott és szaxizott, míg a dobok mögött Rob Lee ült.

Mike Zitonak és zenekarának az erejét leginkább a koncertlemezein keresztül ítélhetjük meg. Szerencsénkre az elmúlt években többet is kiadtak belőlük, az egyik a 2010-es Live From The Top, amelyen olyan vendégek is helyet kaptak, mint Teresa James, Nick Moss és Ana Popovic, az utóbbi kettő nálam is szerepel „A jövő gitáros istenei” című könyvemben. A 19 Years Old egy veretes blues, amit Nick Moss társaságában ad elő, hihetetlen, amit ez a két fickó a gitárjával művel.

Egy másik album a Songs From The Road, ezen a korábbi zenészek kiegészültek Lewis Stephens billentyűssel. A felvételek 2014-ben készültek Texasban, az ismert Dosey Doe klubban. Itt is megcsodálhatjuk Mike Zito érzelmekkel teli, férfias hangját a gitárjátéka mellett. Ő nagyon fontosnak tartja az éneklést is, talán ez is közrejátszott abban, hogy távozott a Royal Southern Brotherhood-ból, ahol rajta kívül még ketten is kiváló énekesek voltak, nem beszélve arról, hogy Devon Allmannal a gitárszólókon is osztozniuk kellett – de lehet, hogy egész más okai voltak a búcsújának.

Nehéz erről a zenei anyagról bármelyik dalt kiemelni, mert a sodró lendületű Greyhound és a Rainbow Bridge mellett, a Pearl River előadására alig talál szavakat az ember. Megkapó hangulata van a Hell On Me-nek, a C’mon Baby fülbemászó dallamát pedig szinte egész nap dúdolná az ember. Az energikus gitár-soundon kívül, mindenképp meg kell említenem a szaxofont és a billentyűs játékot is, amely még gazdagabbá teszi a zenekar megszólalását. Azért hagyok felfedezni valót Nektek is, hiszen örömmel ajánlom őt azoknak, akik mindig ki vannak éhezve az igényes muzsikára.

Szerző: Géczi László