A bejrúti rejtély, 1975 – II. Mire jutottam én?

Szerelmem a bejrúti járat egyik légiutas-kísérője, Szentpály Mercédesz volt. Ennyit a személyes kötődésekről. Elszántam magam, hogy mindent megtudok az esetről, amit csak lehet. Beszéltem illetékesekkel, hozzátartozókkal, egykori titkosszolgákkal és szakértőkkel, diplomatákkal, elolvastam hivatalos és fél-hivatalos dokumentumokat, levéltárakban kutattam, és végül kirajzolódott számomra egy történet. Ezt dolgoztam fel A bejrúti rejtély, 1975 című könyvemben. Mindent elkövettem, hogy kiderítsem, mi történt.

– Az akkori egyik népszerű elmélet szerint, leginkább Izraelnek állt érdekében a gép leszedése, erre azonban semmilyen jel nem utalt: ha egy vadászgép akarta volna megsemmisíteni a repülőt, akkor megoldják utazómagasságban, és ugyanez a helyzet a fedélzeti bomba esetén is. Akkor biztos a hatás. Izrael támadása ellen szól továbbá, hogy nem túl hosszú történelme alatt, polgári gépet soha nem lőtt le. Nem az ő módszere.

– A „várókör”-nek fontos szerepe van a balesetben. Várókörre (holding) akkor küld az irányítás egy gépet, ha a repülőtéren nagy a forgalom és várakozni kell, hogy a futópálya szabad legyen. Bejrútban azokban az órákban azonban semmilyen forgalom nem volt. A pilótáknak minden körülmények között kötelességük követni az utasítást, így tették ezt a magyarok is, bármilyen érthetetlennek tűnhetett. A várókört alacsony magasságban tették meg, ami pontosan alkalmas volt egy földről vagy egy hajóról, vállról kilőhető rakétával történő megsemmisítésre.

– A balesetet követően Bejrútba utazó magyar küldöttség egyik tagja Fülöp András főpilóta volt, akivel személyes barátságban voltam. Elmondta nekem, hogy Bejrútba érkezésük (szeptember 30, déli órák) idején egy civil, de légitársasági jelzések nélküli, szovjet felségjelzésű Tu-134-es gépet látott a betonon. Meg is kérdezte a helyieket, mi járatban vannak errefelé az oroszok, de nem kapott választ. A gép aznap este már elhagyta Libanont, úti célja Moszkva volt. Fülöp szerint a „KGB normális akciójáról volt szó, hogy megvizsgálják a roncsot, milyen nyomok láthatók rajta, mert ebből következtetéseket vonhatnak le az elkövetőkre. A földi maradványokat vizsgáló libanoni orvos, dr. Aabo-Chachla említést is tesz egyik naplójában arról, hogy szovjet „orvosok is érdeklődtek és fotókat is készítettek”.

– A brit királyi légierő veszélyes térséget megfigyelő támaszpontot tartott fent a ciprusi Akrotiriben, innen szállt fel szokásos őrjáratára a korábban említett Hercules. Sok évvel később, már londoni diplomata koromban találkoztam egy tiszttel, aki akkoriban ott dolgozott, és mesélt az esetről. A Hercules a helyszínről számos fotót készített, amiket alaposan értelmezett. Csak később, szinte véletlenül vették észre, hogy az egyik képen látható egy jacht, aminek tulajdonosa Mohammed El-Fazah jordán üzletember, aki aktívan támogatta a palesztin fegyveres csoportokat, különösen a „Szabad Palesztinát” és a korábbi kegyetlen merényleteiről elhíresült „Fekete Szeptembert” is. Kicsit nyomoztak az ügyben, és kiderült, hogy a hajó előző este hagyta el az egyik bejrúti kikötőt, és reggel már vissza is tért oda. Egy vállról indítható rakétával innen könnyen célba fogható lehetett a Tu-154.

– A Bejrútban dolgozó magyar nagykövet egy jelentésében megírta, hogy „szovjet gyártmányú rakétákat a palesztin csoportok rendszeresen adnak-vesznek egymás között, a mozgásukat nehéz követni. Legnépszerűbb a Sa-7b, a „Sztrela”, amiből több ezer is van a térségben. A legaktívabb a „Szabad Palesztina”, amelyik szeretne elszakadni Arafattól, és Líbia is pénzeli őket, mert nagyobb szerepet szeretne magának a térségben. Nehéz beépülni hozzájuk, jól építették fel a sejt-szerkezetüket.”

– Talán nem annyira fontos, de van egy hivatalos jelentés 1975. szeptember 30-án, Röszkéről, a magyar-jugoszláv határról. „22:05-kor erős fedéssel egy szakszervezeti küldöttség haladt át, előzetes utasítás alapján hajtottunk végre okmányellenőrzést.”

– Egy másik hírszerzői jelentés Líbiából ugyancsak arról számolt be, hogy Tripoli környékén fegyveres csoportokat képeznek ki polgári repülőgépek megsemmisítésére. Ennek igazolása az 1988-ban a brit légtérben felrobbantott Pan American gép volt. A terrorcselekmény tetteseit az amerikai hatóságok kinyomozták: a szálak Líbiába vezettek.

– Voltak olyan hírek is, miszerint a repülőgép nem volt biztosítva. Ezért – ugyancsak londoni munkám idején – felkerestem a Lloyd’s Biztosítótársaságot, amelyik a magyar gépeket biztosította. A HA-LCI nem szerepelt ezek között. Miután az „esemény” háborús övezetben történt és a fedélzeten hadianyagot szállított, kártérítést nyilván nem kaptunk volna.

– Évekkel a bejrúti tragédia után a Gellért Szálló kávézójában találkoztam a magyar hírszerzés egyik akkori vezetőjével. „A szovjet elvtársak annyit üzentek, hogy ne foglalkozzunk ezzel a dologgal. Ők tudják, amit tudni kell, legyen ennyi elég.” Ezt mondta.

Negyven évet szántam a könyv megírására, részint személyes elkötelezettségből, részben az áldozatok, a hozzátartozók és a munkatársak iránti tiszteletből. Kutattam, forrásokat, tanúkat, szakértőket hallgattam meg, okokat, összefüggéseket, jeleket kerestem, hogy megtaláljam a megoldást a rejtélyre.

Hát ennyi.
 
III. Hogyan tudtam meg.
Mert mindig ez a kérdés. Szeptember 30-a volt, kedd. Reggel hatkor csengett a telefon. Leo volt, a legjobb barátom a repülőtéri időkben. Éjszakai szolgálatban volt. Mercédesz meghalt a bejrúti járaton. Ennyit mondott.

(Az első cikk a bejrúti rejtélyről itt olvasható)