A bejrúti rejtély, 1975
I. A tények.
1975. szeptember 29-én, hétfőn, a Malév 240-es járata hat órás késéssel, a tervezett 16:45 helyett 22:10-kor szállt fel Budapestről. A hat órás késés rendkívüli volt ugyan, ám az akkori repülőtéri alkalmazottak – mint például Szentesi Péter, a járat forgalmistája – is jól tudták, hogy „ott vannak a civil kollégák, akiktől nem illik érdeklődni”.
És ez még csak az első volt a különös események sorában.
A repülőgépet nem a szokásos, a megvilágított forgalmi előtéren – tehát nem az épület előtti betonon – készítették fel, hanem a műszaki bázis mellett. Ezen a helyen történt a teheráru rakodása is. A 240-es is nagy mennyiségű fegyvert és hadianyag-alkatrészt szállított, amit a hivatalos fuvarleveleken „alkatrészként” tüntettek fel, feladójuk pedig a Videoton és a FÉG voltak. A hamisítás oka egyszerű volt: polgári repülőgépeken ilyesmit szállítani törvénytelen. A repülőtéren nyílt titok volt, hogy a közel-keleti járatok ilyen rakománnyal indulnak, ám senki sem beszélt róluk. A Malévnál és Ferihegyen dolgozni sok tekintetben bizalmi állás volt, hiszen a repülőtér lényegében Nyugat és Kelet határállomásának számított, ezért sok volt a „protekciós”, és a szolgálatok emberei is fontos pozíciókban voltak, akiknek hozzáértése megkérdőjelezhető volt. Talán ennek is szerepe volt abban, hogy a hetvenes években 1971 és 1977 között öt gépét is elvesztette a Malév, és összesen majdnem kétszázan haltak meg a katasztrófákban, ám mégis a 240-es járat tragédiájáról és az ehhez kapcsolódó rejtélyről esik még ma is a legtöbb szó. Ez nem véletlen, hiszen a másik négy balesetet az ilyenkor szokásos vizsgálat követte, és többé-kevésbé sikerült is megállapítani, milyen műszaki hiba, emberi mulasztás vagy időjárási körülmény vezetett a tragédiához. Általában „kedvezőtlen körülmények egyidejű fennállása” volt a hivatalos magyarázat, a bejrúti esetnél még ennyi sem. Semmi. Csak erősíti az eset körüli homályt, hogy a rendszerváltás után ráadásul a balesetről készült jelentéseket kormányzati és szakmai körök titkosították, és a magyar polgári repülés vezetői is igyekeztek elfelejteni azt, ami történt.
Túlzás nélkül mondhatjuk tehát, hogy ez az elmúlt ötven év egyik legrejtélyesebb esete volt Magyarországgal kapcsolatban.
Libanonban alig fél évvel korábban, 1975 áprilisában súlyos polgárháború tört ki. Szovjetunió és Magyarország a zavaros közel-keleti konfliktusban egyértelműen a Jasszer Arafat vezette Palesztin Felszabadítási Szervezetet támogatta, olyannyira, hogy a PFSZ-nek Budapesten állandó képviseleti irodája is nyílt, éppen szeptember 29-én, egy nappal a katasztrófa előtt. A megnyitóra Budapestre érkezett Khaled Fahoum, a Palesztinai Nemzeti Tanács elnöke, Arafat jobbkeze is, akinek látogatása nem volt titok, az újságok is beszámoltak róla, de a látogatás, mint kiderült, összefüggött a bejrúti tragédiával.
Az utasokat 21:55-kor beszállították. Ezt követően, a kormányváró épületéből egy autóbusszal az utaslistán jelzett palesztin delegációt is a géphez vitték. És egy újabb gyanús, különös közjáték: amikor ez megtörtént, a repülőtéren – a mai napig megmagyarázhatatlan okok következtében – rövidzárlat lett, a műszaki bázis és környéke is sötétbe borult. Mire újból kigyulladtak a fények, a küldöttséget szállító autóbusz már visszatért a kormányváróhoz.
A 240-es járat, a HA-LCI felségjelzésű Tu-154-es ötven utassal és a személyzettel a fedélzetén 22:10-kor végre felszállt, majd magyar idő szerint másnap hajnalban, 03:55-kor Bejrút légterében a tengerbe zuhant. A szerencsétlenséget senki sem élte túl. A hatvan áldozatból tizenegy volt magyar: a személyzet (Pintér János, Kvasz Károly, Majoros László, Mohovits Árpád, Horváth István, Herczeg Miklósné, Németh Lászlóné, Fried Richárd, Kmeth Ágnes, Szentpály Mercedesz), és egy magyar utas, a fegyvereket kísérő külkereskedelmi vállalati alkalmazottja, Glausius Gábor. A többiek francia apácák, két finn diplomata, egy brit család, továbbá angolai, szudáni, egyiptomi állampolgárok voltak, valamint 33 libanoni állampolgár. Róluk tudni kell, hogy Magyarországon, egész pontosan Abasáron kiképzett PFSZ-harcosok voltak.
A már említett Khaled Fahoum ezen a járaton utazott volna, neve szerepelt is az utaslistán. „VIP” volt, akit az akkori eljárási rend szerint külön, a kormányváróból vittek volna a géphez, közvetlenül az indulás előtt. Az akkori palesztin biztonsági szokások szerint azonban ez csak más országok hírszerzési szolgálatainak megtévesztését szolgálta. Khaled valójában gépkocsival, rendőri kísérettel utazott az akkori Jugoszláviába. Amikor a magyar határt átlépte Röszkén, és ez pontosan 22 órakor történt, akkor kapott engedélyt az LCI a felszállásra.
További különös körülmény, hogy a bejrúti repülőtéren hibás volt a hangrögzítő-berendezés, és nem működött a tartalék hangrögzítő-berendezés sem, ezért nem tudjuk, mi történt a repülés kritikus, utolsó hat percében. Szeptember 30-án magyar vizsgálóbizottság utazott a helyszínre, ám a baleset okáról semmit sem tudtak megállapítani. Akkor sem, és később sem. Budapesten természetesen azonnal álhírek és rémhírek láttak napvilágot.
A repülés szinte végig eseménytelen volt, a gép 100 mérföldre a célállomástól rutinszerűen megkezdte a süllyedést, majd kapcsolatba lépett a bejrúti irányítással. 3000 láb magasságban járt (1000 méter), amikor az irányítás egy teljesen felesleges „várókör” megtételére utasította, ami, mint utólag kiderült, végzetes volt. Bejrút kétszer is hívta a gépet, de már nem jött válasz. Hat perccel a tervezett leszállás előtt a gép eltűnt a radarernyőről. A libanoni hatóságok vészhelyzet-jelentést adtak ki, az égő roncsokat a környéken őrjáratot teljesítő brit Hercules fedezte fel. Pontosan megadták a koordinátákat, fényképeket is csináltak.
„We are over area B1B, clear skies, accident confirmed. No survivors spotted, probably shot down.” Ezt a jelentést küldték a ciprusi bázisukra szeptember 30-án 04:10-kor. „A B1B zóna fölött vagyunk, baleset megerősítve. Nem látunk túlélőt, feltehetően lelőtték.”
Az utolsó percekről nem maradtak nyomok. Valószínűleg pillanatok alatt történt minden.
A baleset vizsgálata néhány hónappal később hivatalosan is lezárult: az ok meghatározhatatlan.
Ennyi tudtunk akkor.
Folytatása következik.
