A gyeplő közénk van vetve

A „pénzt vagy életet” kérdés, amit a Covid-19 élesített be, tavasszal az élet javára dőlt el.

A „Maradj otthon” jelszava hatásosnak bizonyult az olaszországi képektől is megrémisztett lakosság körében. Az alkalmazott korlátozásokkal, főleg az iskolák bezárásával együtt, sikerült az érintkezések számát drasztikusan lecsökkenteni, és ez volt a nyitja a megbetegedések visszaesésének. Augusztus vége óta azonban három számjegyűvé duzzadt a napi igazolt (!) megbetegedések száma, és lesz ez még rosszabb is – jósolta a miniszterelnök. Orbán ekkor valószínű az előrelátó-képességével akart dicsekedni, valójában a felelőtlenségéről tett tanúbizonyságot. Mert úgy hirdette meg az új csapásirányt, hogy ennek nem voltak meg a feltételei: zárások és erős korlátozások helyett, a működőképességét megőrzendőn, Magyarországon majd egyszerre lesz gazdaság- (pénz) és egészségvédelem (élet).

Az egészségügyben egyáltalán nem teremtették meg e program feltételeit

a nyári kegyelmi időszakban. Az egészségügyi személyzet nem kapott és még csak kilátásba sem helyeztek számukra olyan anyagi megbecsülést, ami megtartotta volna, sőt, külföldről is hazacsábította volna az orvosokat, ápolókat. Nem szélesítették ki kellőképpen a tesztkapacitást, amivel a kontaktokat zárni lehetne. És úgy indították el a tanítást, mintha nem lenne járványveszély, mert azt külföldről hurcolják be, de a határok lezárásával (szelektív!) már ez is megoldódott. Ám ha baj lenne, azt oldja meg a szülő és az iskola – miközben egyiknek sincs hozzá eszköze. Majd október 1-jétől lesz valahogy lázmérés az iskolába való belépés előtt, de szeptember 21-én erről még csak egy Kásler-levél ment ki, lázmérő sehol. Valaki nagyon elnézte a naptárt.

Ha ma egy osztályban covidos lesz valaki, persze nem teheti be a lábát a tanintézménybe – ez természetes. De mi van a többi gyerekkel és a tanárokkal? Jobb esetben elrendelik a digitális oktatást a lappangási időre. Ami azt is jelenti, hogy az egészségesnek tűnő, ám fertőzött gyerek otthon és valamennyi előfordulási körében tovább adja a vírust, és így gyűrűzik rendre újabb körökbe a betegség. Ausztriában ebben az esetben mindenkit azonnal letesztelnek, kiemelik a gócpontokat, fertőtlenítik az iskolát, és a negatívok járhatnak rendesen tovább. Nálunk – az adott tesztkapacitás mellett – ez a megoldás szóba nem jöhet, vagyis a járvány terjedése szabadjára van engedve.

Igaz, mindannyian Isten kezében vagyunk. De a jó Isten is úgy gondolja, hogy a kezében lévén nekünk is kell tennünk magunkért. A járvány alatt mi is sok mindent tudunk tenni, de mindent nem. Ismerős kisvállalkozó mesélte, hogy augusztusban munkatársai tesztelésének megszervezése egy hetet vett igénybe a legjobb egészségügyi kapcsolatok ellenére is, aminek a tanulságát így foglalta össze: „elértük azt a szintet, hogy már akkor sem működnek a dolgok, ha fizetsz érte”. A tesztelési helyzet azóta csak romlott.

Felmerül a kérdés:

vajon mekkora emberáldozatra van szükség

 ahhoz, hogy Orbán Viktor a harcot az országlakók egészségének megvédéséért is felvegye? Ténylegesen, érdemben és ne csak a kommunikációjában?

S akkor lássuk, mi van a „pénzzel”?

Ha szűken, csak a forintunkat nézzük, azt látjuk, hogy annak értéke és árfolyama romlik. Augusztusi inflációja a legmagasabb volt Európában, s ezt a rangot annak ellenére értük el, hogy a külső, importált infláció jelentősen zsugorodott. Recesszióban, kereslethiány esetén, süllyedő infláció és/vagy áresés szokott bekövetkezni, amint ez az európai országok zömében meg is történt. Nem így minálunk, ahol az MNB – növekedési prognózisának minapi jelentős lerontása mellett – megemelte inflációra vonatkozó előrejelzését az idei és a jövő évre egyaránt.

A forint árfolyama augusztus második felétől – nagyjából a járvány második szakaszának berobbanásával egyidejűleg – romlik. Az euró árfolyama augusztus végén már meghaladta a 350 forintot, szeptemberben aztán kúszott 360 felé, majd huszadika után a 370 forintot vette célba. Ennek elérését megakadályozandó, az MNB az utolsó percben csendben megemelte az egyhetes betétek kamatát, amivel a nyári kamatvágás felét visszavette. Úgy látszik, a tények meghátrálásra késztették a jegybankot, amely most hallgat arról – amitől társai a világban hangosak, a konjunktúra élénkítésének feladatáról. Talán belátta, hogy erre kevés lehetősége van abban a pozícióban, ahova az elmúlt években belavírozta magát, és már a verbális intervenció (Virág Barnabás fogadkozása az infláció kordában tartása mellett) sem segít. Naná, hogy nem, hisz' akkorát kellett korábbi, ez évi növekedést jósló prognózisán módosítani, hogy az nem úszható meg jelentős hitelességvesztés nélkül. Így míg másutt monetáris és fiskális eszközökkel együtt lépnek fel a recesszió mélységének csökkentéséért és a gazdaság élénkítéséért, ez idő szerint nekünk csak a fiskus maradt.

A mi fiskusunk azonban nem csinál semmit, illetve amit csinál, azt rosszul teszi.

 Így van hangszerelve. Szeptember közepére be volt ígérve egy új, nagy, hatásos gazdasági akcióterv – ám ennek ez ideig se híre, se hamva. Úgy látszik, márpedig ez már látszik, az áprilisban bejelentett, és a GDP 20 százalékára taksált csomag, amely Európában méretét tekintve, akkor a harmadik legnagyobb volt (a német és a cseh után), nem sokat hozott a konyhára. Hiszen a második negyedévi visszaesés mélységét tekintve, mi a legfertőzöttebb országok nyomában voltunk, holott nálunk a vírus akkor, az első szakaszban, igen visszafogottan viselkedett. Friss pénzt ugyanis, ami a keresletet élénkíthette volna, alig engedtek a gazdaságba. A fogyasztás visszaesését feltartóztatni hivatott „kurzarbeit” más országokénál sokkal spórolósabb volt, és augusztus végével be is végeztetett. Mert Orbán spórolni akart a költségvetésnek, hogy ne szaladjon el a hiány és ennek nyomán az államadósság. Ám mivel nem adott pénzt a munkájukat vesztőknek oda, ahol lett volna fogyasztóképesség, a kereslet zuhanása a kínálatot is visszavetette, és a költségvetés fogyasztási adóbevételei is lecsökkentek. A költségvetésben előállt a „róka fogta csuka, csuka fogta róka” szindróma: mivel féltették a kiadásokat, vesztették a bevételeket. A bevételek zuhanása a deficit kiszakadásától való félelem okán, viszont korlátozza a kiadásokat és így tovább, és így tovább…

Orbánék a munkaalapú társadalmat építünk lózungját hangoztatva, fordítva ülnek a lovon.

Mindenki tudja, hogy a válságból úgy és akkor lehet kijönni, ha megélénkül a fogyasztás. Ennek érdekében, a világ több államában még a „helikopterpénz” kiszórásától sem riadtak vissza. Nálunk meg úgy gondolják, hogy a beruházások erősítésén keresztül fog majd lecsorogni a pénz a fogyasztásba. Ám a beruházások üteme a magyar gazdaságban már tavaly negyedévről negyedévre erősen mérséklődött, az idei első negyedévben pedig csökkent, noha a járvány akkor még nem befolyásolhatta a visszaesést. Az idei év egészében az MNB tíz százalék feletti zuhanásukat prognosztizálja, amivel sajnos egyet kell értenünk. Ha ugyanis bizonytalanok a piaci kilátások, hiába olcsó a beruházási hitel, a cégek nem kezdenek fejlesztésekbe. Ha csak nem kapnak nagy ingyenpénzeket. Most már ennek a lehetősége is adott, mert Brüsszel feloldotta a vállalati támogatások tilalmát, és eltörölte azok felső korlátját. A kormány több-százmilliárd forintos alapot hozott létre erre a célra, amiből jó szocialista módra megy majd az osztogatás. Márpedig, ha egy beruházó a más pénzét költve, kockázatmentesen használhatja a finanszírozási forrásokat, akkor annak a társadalmi megtérülése is olyan lesz, mint amit az előző rendszerben megtapasztaltunk. A gazdaság versenyképessége nem javul, noha ezeket a pénzeket a versenyképesség javításának címszava alatt főként a nagy cégeknek kívánják odaadni.

Momentán százmilliárdok elherdálása folyik

 a válság enyhítésére szolgáló helyes gazdasági koncepció nélkül akkor is, amikor sporteseményeket, klubokat, stadionokat, egyházakat, határon túli szervezeteket finanszíroznak, hadászati felszereléseket vásárolnak, határ- és rendvédelmi szerveket erősítenek meg, építik vissza az egykori királyi várat, vásárolják vissza a felszámolásra érett Mátrai erőművet, százmilliárd forint feletti összegeket folyatnak ki kastélyprogramokra, a turizmus szeretteinek, az állami végrehajtó szervek (MEH, minisztériumok) beruházásaira, kormányzati kommunikációra, és ne feledkezzünk meg a két, soha meg nem térülő, ám döntnökeinek jó hasznot hozó beruházásról, Paks 2-ről és a kínai vasútépítésről.

Összességében úgy szakad ki a költségvetés és nő vissza – lehet, hogy 2010. évi szintjére – az államadósság rátája, hogy annak hozamából csak kevesen részesülnek. Miközben százezreknek nincs munkájuk és milliók nyomorognak – pedig a világjárvány második szakaszának még csak az elején tartunk.

Orbán Viktor, miniszterelnök úr! Lenne itt tennivaló bőven,

azon túlmenően is, hogy az életszínvonal védelmére minisztert tetszett kinevezni...