A hatalom vesztegzár alatt tart bennünket
Most, hogy az előválasztás váratlan, technikai akadályokba ütközött, hirtelen megnyíltak a Fidesz által irányított média – az összfelület 90 százaléka! –, a kormánypárti orgánumok hírcsatornái is. Ami persze természetes dolog, még az is, hogy a rossz hír utat tör magának, kéjjel teljes sorokat, képeket lehet lövellni a fogyasztók felé. Mondom, ez természetes, nyilván más, a mienknél békésebb országokban is így van, lenne ez; a politikai megosztottság már csak ilyen. Ami viszont egyáltalán nem természetes, hogy a közös pénzünkből finanszírozott állami cégek – tévé, rádió, hírügynökség – kizárólag a hatalom érdekeit szolgálják; számukra az előválasztás nem is létezik. Sem a híradókban, sem úgynevezett egy percekben. Nálunk – és ez másutt nem fordulhatna elő – az állami rádió mikrofonját nyugodtan kisajátíthatja a miniszterelnök és pártja, kormánya, minden további nélkül gyalázhatja ellenfeleit, a cenzúrabizottság – értsd: a médiahatósághoz ültetett Fidesz-emberek – nem is engedik, hogy meghallgattassék a másik fél is.
És erre, az ilyen állapotokra mondják egyesek – a baloldalon is –, hogy a rendszer végül is jogállami, hiszen minden döntés törvényeken alapszik. Hát nem alapszik. Olyannyira nem, hogy miután a tájékozódás lehetősége nincs biztosítva a társadalom nagy részének, az e célra fordítandó milliárdok – százmilliárd fölött jár az összeg – épp az ellenkezőjét szolgálják, vagyis azt, hogy az emberek elől elzárjanak olyan információkat, amelyeket a hatalom éppen nem kedvel, viszont bőven öntsenek rájuk olyan híreket, amelyek lejáratják az ellenzéket. Amikor e témáról beszélgettünk Hann Endrével, a Medián vezetőjével, a szakember így nyilatkozott: „ha ezeket a történéseket is sikerül elzárni a választó közönség nagy része elől, azt nyugodtan nevezhetem drámainak is. Bár ebben én nem hiszek, és azért nem, mert ezek a hírek azért leszivárognak. De a kis településeken a kommunikáció is más, mint a nagyobb városokban. Ezeken a helyeken erősebb a félelem, nagyobb a kontroll, vannak dolgok, amikről azt gondolják, hogy nem jó beszélni róluk. Ismétlem, erről nincs adatom, de meggyőződésem, hogy a hatalom gátjait sok helyen áttörik az előválasztásról szóló hírek, még a vita is. Mellesleg az a tény, hogy igyekszik az állami média nemlétezőként kezelni ezeket a vitákat, illetve ahol lehet, pocskondiázza, de azért – épp az elhallgatásból látszik – komolyan veszi, és tart tőle.”
Hogy tart-e ténylegesen tőle, ahogy ezt Hann Endre mondja, nem tudom. Azt azonban bizton állítom, hogy az elhallgatás törvénytelen. Ha Magyarország valóban jogállam lenne, akkor ilyesmi nem fordulhatna elő, vagy nem maradhatna következmények nélkül. Itt azonban nemhogy nincsenek következmények: egyre rosszabb a helyzet. Egy ország nem működhetne úgy, hogy csak abban lehessen bízni, hogy – ahogy Hann fogalmazott – leszivárognak a hírek. Hogy a sokoldalú tájékozódás lehetőségétől meg vannak fosztva az emberek, ráadásul úgy, hogy erre a szelektív hírgyártásra az ő pénzüket költi a kormány.
A napokban, a lehetetlen helyzetet megunva, úgy döntöttem, hogy feljelentem az állami televíziót. Sokan úgy vették ezt a közlést, mint egy bon mot-ot, vagy egy újságírói fordulatot. De nem: a szándék komoly. Még ha erős kétségeim vannak afelől, hogy lenne itthon olyan bíróság, amely meg merné kockáztatni, hogy ítélkezik az MTVA fölött. Még ügyvédi irodát sem könnyű találni, amely vállalná a hatalom perbefogását, mert nem pusztán a kistelepülések népe fél a helyi hatalmasságoktól, a szakemberek többsége sem mer nekimenni a hatalomnak.
És ez megy, lassan tizenkét éve.
Akkor persze joggal vetődik fel a kérdés: miért most? Miért most írom ezeket a sorokat, egyáltalán: miért nem történt itt semmi ennyi év alatt. Hogyan fordulhatott elő, hogy az Orbán-rezsim akadálytalanul hajtotta végre a törvénytelenségek sorát? A kérdés költői, én nem is fogok rá megválaszolni. Arra azonban igen: miért pont most? Miért pont most jutottam el odáig, hogy törvényes utat keresek a törvénytelenségek felszámolása érdekében? Miért akkor, amikor már ez a rezsim, lényegében, minden lehetséges kijáratot lezárt, tulajdonképpen információs vesztegzár alatt tartja a társadalmat? Talán éppen azért, mert mindig, mindenhol elérkezik az a pont, amely már szétfeszíti a korábbi rendszert. Most összeálltak az ellenzéki pártok, és demokráciát mutatnak a lakosságnak. És ezt a demokráciát nem hajlandó megmutatni az ország népének az orbáni rezsim. Ha igaza van Hann-nak, és a hírek leszivárognak, akkor jobban meg lehet mutatni az embereknek: ha továbbra is ezt az adminisztrációt támogatják, már a leszivárgás is lehetetlen lesz. Végképp elszívnak előlük minden levegőt.
Volt már ilyen, éltünk már ilyen rendszerben. Csak azt hittük, 1990 után többé ilyen nem fordulhat elő. ’56-ban, ’90-ben demokráciát akartunk. Olyan politikai versenyt, ahol értünk dolgoznak a pártok. Ehhez képest, most egy olyan alakulat kap folyamatos többséget, amely – egyre leplezetlenebbül – rabol le bennünket. ’22-ben még van esély a békés váltásra.
Van esély?
