A kormánysajtó nyomására az emberek elfordulhatnak a hírektől
Egy elfoglalt médiarendszerben a kormány számára a legnagyobb hozadék nem az, hogy mindenkit meggyőz, hanem az, hogy a kritikus és bizonytalan választók egy része „kiszáll” a politikából, miközben a saját tábor még intenzívebben fogyaszt kormánybarát tartalmat. Egyebek között ezt állapítja meg egy közelmúltban megjelent tanulmányában a CEU fiatal kutatókból álló nemzetközi csoportja. Magyarország esete ebből a szempontból tipikus: léteznek és relatíve népszerűek a független online médiumok, de a kínálati aszimmetria és a hírfogyasztási mintázatok kombinációja olyan egyenlőtlenséget hoz létre, amely a Fidesznek kedvez, és megkérdőjelezi, mennyire képes az ellenzéki közönség hosszú távon tájékozott maradni. A tanulmány egy online hírfogyasztási kísérlet alapján azt mutatja meg, hogy a magyar médiarendszerben a független források visszaszorítása és a kormánypárti tartalom túlsúlya hatékonyan tolja el az emberek „hírdiétáját” a kormánybarát információk irányába, miközben különösen az ellenzékiek és a politikailag érdeklődő pártonkívüliek fokozatosan elfordulnak a politikai hírektől. Simonovits Gáborral, a CEU fiatal kutatójával, a tanulmány egyik szerzőjével beszélgettünk.
Furcsának tűnő állítást bizonyítanak. Az ember azt gondolná, minél erősebb a kormánymédia hangja, annál nagyobb a tömegbefolyása, de önök ezt cáfolják. Miért?
A kiindulópontunk az volt, hogy a politikatudományban általános feltételezés, hogy az emberek alapvetően olyan híreket szeretnek fogyasztani, amelyek egybevágnak azzal, amit a világról gondolnak. Ez elég jól dokumentált jelenség.
Ez a „saját buborék” elmélet, ha jól értem?
Mondjuk így, igen. A „buborék” kifejezés inkább a közösségi médiához kötődik, ahol az emberek olyanokkal lépnek interakcióba, akik hasonlóan gondolkodnak. Amit mi vizsgálunk, az ennél szűkebb: ha valaki kormánypárti és elé tesznek egy Magyar Nemzetet és egy Magyar Narancsot, akkor az illető nagyobb eséllyel a Magyar Nemzetet választja, mert ott olyan hírekre számít, amelyek „tetszenek” neki. Ez egy jól dokumentált jelenség, de az értelmezése általában elég negatív. Úgy tűnik, hogy az emberek nem tudnak igazán jól tájékozódni, mert csak azokat a híreket olvassák, amelyek „visszamondják” azt, amit ők amúgy is gondolnak a világról. Ezzel párhuzamosan viszont van egy másik kérdés: mi történik azokban az országokban, ahol az állam nagy befolyást gyakorol a médiapiacra – mint mondjuk Magyarországon is –, felerősíti az őt támogató híreket, az ellenzékieket pedig korlátozza? Hatásosan tudja befolyásolni az emberek világnézetét, növelni tudja a saját támogatottságát? A NER korábban „gyarmatosította” az addig legolvasottabb független hírportált, az Indexet, a közelmúltban pedig a legolvasottabb bulvárlapot, a Blikket is. Ez nem szokatlan a világban, az „információs autokraták” sehol nem klasszikus cenzúrával, hanem elfoglalt, torzító médiumokon keresztül igyekeznek legitimációt építeni, miközben a választók világszerte hajlamosak politikailag konform híreket fogyasztani, vagy teljesen elfordulni a politikai tartalomtól. A szakirodalom ezt „médiafoglalásnak” nevezi. Ijesztő jelenség. Azt próbáltuk modellezni, mi történik akkor, amikor fokozatosan megváltozik a hírek kínálata? Az emberek hogyan reagálnak erre? Védekeznek ellene, vagy beletörődnek abba, hogy egyre kevesebb ellenzéki hír érhető el számukra?
Mire jutottak és hogyan?
Léteznek a társadalomtudományokban is olyan kísérletek, amelyek politikai kérdéseket vizsgálnak. Megpróbáltuk „laboratóriumi” körülmények között modellezni ezt a folyamatot. A kísérlet előtt felvett önbevallásos adatok megerősítették a klasszikus nézetet, miszerint a kormánypártiak több kormánybarát, az ellenzékiek több független portált olvasnak, ugyanakkor a kormánypártiak valamivel több „átlógó” forrásra is kíváncsiak, részben a túloldali információk megbízhatósága okán. A nem elkötelezett válaszadók „hírdiétája” enyhén a kormány felé tolódik, nagyjából egyenlő arányban olvasnak független és kormánypárti oldalt, de az általuk látogatott portfólió inkább kormányközeli. A vizsgálatunkban résztvevőknek különböző „hírcsokrokból” kellett kiválasztaniuk, melyiket olvasnák el szívesen. A kutatás egy 3600 fős online panelen futó kísérletre épült, ahol a résztvevők négy egymást követő, „Facebook-szerű” hírfolyamon görgettek végig, és tetszőleges számú cikket választhattak ki elolvasásra. A politikai híreket két magyar portál – az államilag foglyul ejtett, kormánybarát Origo és a független Telex – cikkeiből válogattuk, több témában, szerepelt közöttük uniós hír, oktatás, botrányok, LMBTQ információ, de ezek mellé minden képernyőn nem politikai hírek is kerültek. Ebben annyi volt manipuláció, hogy a négy kísérleti feltételben fokozatosan nőtt a kormánybarát hírek aránya a kiegyensúlyozott 50–50 százalékos helyzettől a teljesen „kontrollált” állapotig, ahol már csak kormánypárti politikai hír jelent meg. Ezzel azt mértük, hogy például a kormánypárti emberek mennyire szívesen választanak ellenzéki híreket, és fordítva. Azt találtuk, hogy a kormánypártiak és az ellenzékiek egyaránt valamennyire érdeklődnek az ellenkező oldal hírei iránt, de a kormánypártiak estében ez erősebb.
Elhiszik, amit az ellenzéki sajtó ír, vagy fenntartással fogadják?
Ez két külön kérdés. Ha mondjuk az ellenzéki szavazó felmegy az internetre, akkor – akarata ellenére – a közösségi médiában is rengeteg kormánypárti tartalomba botlik. A NER annyival több pénzt költ arra, hogy a saját tartalmait tolja az emberek arcába, hogy ezek elkerülhetetlenek. Tehát egy ellenzéki szavazó tudja, mi történik a kormányközeli médiában, ugyanakkor egy kormánypárti ember, ha ennek érdekében nem tesz kifejezett erőfeszítést, kevesebb ellenzéki tartalmat lát. Lehet erre egy kommunikációelméleti magyarázat: a hírfogyasztásban az embereket elsősorban az motiválja, hogy olyan hírekkel találkozzanak, amelyek jó érzéssel töltik el őket. Mennyire győzi meg az emberek politikai világnézetét a médiafogyasztás? Nagyon nehezen mérhető. Az, hogy egy kísérleti helyzetben mit választanak egy hipotetikus hírcsomagból, már valamennyire mérhető, de hogy ez mennyire változtatja meg a pártpreferenciájukat, azt sokkal nehezebb kideríteni.
Amikor valaki tudatosan „adagolja” és korlátozza, milyen és mennyi médiatartalmat fogyaszt, „médiadiétának” szokták nevezni. A média túlpolitizáltságára az emberek egy része érdektelenséggel reagál. Egyszerűen kivonul, nem olvas híreket.
Azt gondolom, talán ez az egyik legfontosabb következtetése a munkánknak. Négy különböző „médiarezsimet” vizsgáltunk a kiegyensúlyozottól a végletesen kontrollált rendszerig, ahol csak kormánypárti hírek közül lehetett választani. A kontrollált hírarány-változtatás azt mutatta, hogy a kormánypártiak esetében minden lépésnyi növekedés mérhetően növelte a kormánybarát cikkek kiválasztását, és csökkentette a független cikkekét. Ez az eltolódás nem segítette a bizonytalanok „átfordítását”, csak a politikailag érdeklődő kormánypárti szavazók „túltáplálását” mutatta. Az ellenzékiek és a pártonkívüli érdeklődők egy ponton inkább visszavettek a politikai hírek fogyasztásából, és egyre többen egyszerűen abbahagyták a hírolvasást.
A médiabefolyás növelése egyáltalán alkalmas lehet megváltoztatni az olvasó pártszimpátiáját?
Azt gondolom, a média segítségével azokat az embereket lehet a legkönnyebben befolyásolni, akiket a politika amúgy a legkevésbé érdekli. Talán egy Blikk-típusú bulvárlap „megfordítása” hatásos lehet a tájékozatlanok esetében, mert egy ilyen lapot nem olyanok olvasnak, akiket a politika érdekel. A médiakontroll egyik legerősebb hatása, mint már említettem, a politikai hírekből való részleges kivonulás lehet, ami aligha segíthet a hatalomnak a maga oldalára állítani az érdeklődő, de bizonytalan választókat.
A tanulmányuk csak az online médiumokra terjedt ki, tehát inkább a fiatalokra érvényesíthető?
Magyarországon az idősebbek is sok időt töltenek a közösségi médiában, nem igaz, hogy ez csak a fiatalok terepe. Más kérdés, ki, milyen arányban tájékozódik hagyományos és közösségi médiából, de ez utóbbiak szerepe egyre nagyobb a politikai tájékozódásban. Nem vizsgáltuk, de szeretném megjegyezni: amikor a médiaelfoglalási vagy -kontrollálási taktikákról beszélünk, meg kell említeni a rádiók szerepét is. A rádiót az emberek többsége nem a politikai hírek miatt hallgatja, hanem háttérben, a zenéért, szórakoztató műsorokért. Az, hogy abban a két-három percben, amíg a híreket mondják, mit „hall meg” az ember, szintén hatással lehet a politikai gondolkodásra. Ezt viszont nehéz kutatni, mert magunk sem tudjuk pontosan visszaidézni, hogy mi is maradt meg a fejünkben abból a sok mindenből, ami rádiózás közben eljutott hozzánk.
