A magyar parlament nyelve, a szélsőjobboldali kommunikációs stratégia és az átértelmezett szabadság

– A mai magyar parlament mennyire „él a nyelvében”? Például amikor a Fidesz-KDNP – orosz mintára – összemossa a homoszexualitást és a transzneműséget a pedofil bűnelkövetőkkel. Vagy ez már a „duplagondol” és az „újbeszél” világa?

– A pedofília és a szexuális másság összemosása nem nyelvi kérdés, hanem olyan tudatos kommunikációs stratégia, amit a szélsőjobboldal legalább évtizedek óta követ a világ számos pontján. Azzal élnek vissza, hogy az egyszerűbben gondolkodó emberek (különösen azok, akik nincsenek érintve) nem szoktak belegondolni abba, hogy mekkora különbség van aközött, amikor valaki a saját szexuális identitásának megfelelően keresi a boldogságot anélkül, hogy ezt bárki mással szembeni erőszak vagy visszaélés kísérné, és aközött, amikor (sokszor akármilyen eredetű hatalmi helyzetével visszaélve) másokat szexuális célra kihasznál. Ez tehát nem olyan, mint az „újbeszél” (nem arról van szó, hogy meglevő kifejezéseket új használattal ruháznak fel), hanem olyan, mint például a goebbelsi propaganda régesrég bevált receptje. (Amit egyébként még sokkal régebbre is visszavezethetünk, akár a boszorkányüldözések koráig.) Egy valamilyen szempontból a társadalom többségétől eltérő csoportot könnyen lehet úgy „tematizálni”, hogy az eltéréseiket a naiv népesség szemében bűnös és kártékony tevékenységekhez kötik. Például a „boszorkánynak” kikiáltottak életmódját (akik valószínűleg kissé excentrikus, esetleg csak egyedülálló, családot nem alapító személyek voltak) a sátánnal való cimborálással kötik össze, vagy a náci Németországban a zsidókat, akár jómódúak, akár koldusszegények voltak, össze lehetett kapcsolni valamilyen bűnös és káros tevékenységgel. (Eszerint, ahogy a fennmaradt régi náci propagandából is kiderül, ha jómódúak voltak, akkor a szegény német népet sanyargatták, ha szegények, akkor viszont betegségeket terjesztettek és bűnös életmódot folytattak). Ugyanilyen legyártott legenda, hogy a melegek, transzneműek stb. megrontják a fiatalságot.

– Mikor, és melyik párt jóvoltából érkeztünk meg a „duplagondol” és az „újbeszél” világába? 

– Bár az előző példa nem az „újbeszél” jelenségét illusztrálja, ez utóbbinak is számos példája van a 2010 óta uralkodó Fidesz-rezsim propagandájában. (Talán ennek is vannak előképei már az Antall-kormány és az első Orbán-kormány idejéből, de 2010 óta vált általánossá.) Két példát emelnék ki: az egyik a szabadság szó átértelmezése, ami a rezsim terminológiája szerint immár nem az egyének vagy csoportok önálló döntési lehetőségeire utal, hiszen annak egyre kisebb tere van (például helyi közösségek egyre kisebb beleszólást kapnak abba, hogy a lakókörnyezetüket hogyan alakítják át), hanem a kormánynak a jogállamiságtól és a nemzetközi közösségtől, ezen belül az európai, euro-atlanti szövetségesektől való függetlenségére. Az elsőre példa az, hogy Magyarországnak mára a szokásos értelemben nincs költségvetése, a papíron létező költségvetéstől mindig akkor és olyan irányban térhetnek el, olyan célokra költhetik a polgárok pénzét, amilyenekre éppen tetszik nekik.  A másodikra példa, hogy a kormány nyíltan megszegi a nemzetközi írott és íratlan normákat, és ha ebből bármilyen szankció származik, akkor nem tesz mást, mint a lakossággal kifizetteti az érte járó büntetéseket.

A másik példa a nemzeti szó.  Persze az ezzel való visszaélésnek is hosszú története van (eredetileg annyit jelentett, hogy „országos”, „magyar”). Már az Antall-kormány idején is megpróbálták olyan tartalommal felruházni, hogy az a „nemzeti”, aki „a magyarság érdekeit” (akármit jelentsen is ez) nem rendeli alá olyan egyetemes értékeknek, mint az együttműködés, az erőszakmentesség, a más kultúrák megbecsülése stb. (beleértve persze a bármilyen állam területén élő nemzetiségek jogát arra, hogy a kultúrájukat zavartalanul fenntartsák). Természetesen már ez a szembeállítás is abszurd volt, hiszen semmi kézzelfogható alapja nincs annak, hogy valaki szembeállítsa egymással ezeket az értékeket (hacsak nem a rendszerváltás óta többé-kevésbé állandóan búvópatakként jelenlévő irredenta fantáziálások). A nemzeti szót érintő nyelvi visszaélés némiképpen emlékeztet a népi(es) szóval kapcsolatos bűvészkedésre, ami az egész 20. századon végighúzódott, de míg a népi(es) az urbánus (tehát végső soron a polgári) ellentétpárja volt, a rendszerváltás után a nemzeti éppen a polgári szóval kapcsolódott össze, mintha azok a bizonyos „nemzeti érdekek” (akármit jelentsen is ez) eleve ahhoz a politikai oldalhoz kapcsolódnának, amelyik magát „polgáriként” azonosítja. (Egyébként ezzel a „polgári” szónak a rendszerváltás előtti jelentéséhez nyúltak vissza, amikor azt kirekesztő céllal használták arra, akinek a származása nem „paraszti” vagy „munkás” volt; ezzel vélelmezték, hogy ők már születésüknél fogva nem elég „baloldaliak”.)

A Fidesz időközben felhagyott a polgári szó állandó sulykolásával, talán azért is, mert annak a rendszerváltás előtti értelme letűnőben volt, meg mert a polgári jelző a világon mindenütt túlságosan is azokhoz az egyetemes értékekhez kapcsolódik, amelyekkel éppenhogy szembe akarták állítani a nemzeti szót az „újbeszél”-ben. Manapság a nemzeti gyakorlatilag a Fidesz-rezsim által hirdetett bezárkózás, „szuverenizmus” ideológiájára utal, vagy magára a Fidesz-pártiságra, végső soron valami hasonlóra, amit az újraértelmezett szabadság szóval kapcsolatban mondtam. Ahogy a szélsőjobboldali hatalmaknál általában látni szoktuk: azt, hogy mi „a nemzet érdeke”, az állam, a rezsim határozza meg, és ebben az állampolgárokhoz képest is teljesen szuverén.

– Mivel a kormánypárt és az ellenzék már egymást sem érti, pontosabban nem akarják érteni egymást, elbeszélnek egymás mellett. Nyelvileg is elfajzott a parlament?

– Nem állítanám, hogy a kormánypárt és az ellenzék nem érti egymást, vagy hogy nem akarják érteni egymást. Én úgy látom, hogy az ellenzék kelepcébe került: ha végre kimondaná azt, hogy mi történt az elmúlt tíz évben, akkor el kellene számolnia azzal, hogy például miért vállal köztisztségeket egy teljes egészében illegitim rendszerben (gondolok például parlamenti bizottságokban betöltött tisztségekre). Ha nyíltan kimondaná, hogy milyen rendszer épült ki, akkor el kellene számolnia azzal, hogy miért nem a rendszer megdöntésére szervezkedik, akár földalatti eszközökkel is, és miért a rendszer játékszabályai szerint lefolytatott választásokra. Vagy ha már a választásokra készül, akkor egyidejűleg miért nem kezd szervezkedni arra, ami a választások után várható: hogy ezért vagy azért minden bizonnyal az utcára kell majd mennie. Azt hiszem, nem nyelvi „elfajzásról” van szó, hanem inkább félrenézésről. Amihez sajnos a sajtó is asszisztál, pedig az ő feladatuk lehetne mind a közvélemény, mind a politikusok kijózanítása.

– Még egy elég szörnyű nyelvi példa: Dömötör Csaba a parlamentben azt mondta, „Nem tudnak annyi gyűlöletet szórni ránk, hogy ne legyen erősebb a kötődésünk ahhoz a helyhez, ahová születtünk”. Ez egy méltóságteljesnek indított, de értelmetlen mondat. Ha nincs érv, marad az értelmetlen, nagyképű „hazaffyasch” beszéd? 

– Igen, ehhez nincs hozzáfűzni valóm. Teljes értelmetlenség, ami beleilleszkedik a nemzeti szó teljesen abszurd átértelmezésébe, amint feljebb mondtam.

– És akkor még a durvaságokról nem is beszéltünk. Jól gondolom azonban, hogy az egyetlen parlamenttől sem idegen? 

– A durva visszaszólások valóban nagyon gyakran előfordulnak a világ parlamentjeiben. Az indulat kifejezésének különböző kultúrákban eltérő korlátai, normái vannak, ennek megfelelően persze eltérnek a szokások az egyes országokban. Arra az egyre érdemes viszont odafigyelni, hogy mennyire tartalmi jellegűek ezek a veszekedések, mennyire értelmesek, mennyire kapcsolódnak az éppen megvitatott ügyekhez, és mennyire nem.  A magyar parlamentben én elsősorban arra figyeltem fel többször (bár, bevallom, nem vagyok rendszeres követője az ott zajló diskurzusnak), hogy gyakoriak a személyeskedések és a tárgyhoz nem tartozó beszólások. De ez valószínűleg a magyarországi vitakultúra általános alacsony színvonalának köszönhető, meg persze annak, hogy az ellenzék hajlandó magát belekényszeríteni a parlament Fidesz által dominált keretei közé, és azok szánalmas díszleteit próbálja elkeseredetten felhasználni olyasmire, amire azok teljesen alkalmatlanok.