A nemzet családfenntartója és a sokféle motiváció

A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke ugyanis a Népszavának adott interjújában azt találta mondani: „az infláció először a reálgazdaságban generál béremelést, ha ott meglódulnak a bérek, akkor ez maga után húzza a közszférát is. A kormány feladata a különféle társadalmi csoportok kiegyensúlyozása, bár ha a torta ugyanakkora, akkor csak a másik rovására kaphat az egyik csoport nagyobb szeletet.” 

Hát, ha már az ugyanakkora tortánál tartunk, meg a különféle társadalmi csoportok kiegyensúlyozásánál, bár nem vagyok közgazdász, de úgy gondolom, talán ideje lenne a NER-milliárdosok szeletetét kisebbre venni, a nekik fialó rendeleteket – mint például a mindenkinek egyformán járó rezsicsökkentést – átírni. Legfeljebb szegény milliárdosainknak egy luxusyachttal vagy magánrepülővel kevesebbjük lesz. A részüket pedig oda kellene adni azoknak, akik azért dolgoznak, hogy ennek az országnak valóban jobb legyen. Mondjuk, a pedagógusoknak. Talán akkor a száz leggazdagabb magyar többsége – tisztelet a kivételnek – is kénytelen lenne nem állami pénzből gazdagodni, hanem világszínvonalú munkájából, saját, nyereséges exportjából. Ja, hogy ez nehezebb? Bizonyára. De hozna mindannyiunk konyhájára, nagyobb lehetne az a bizonyos torta.

Mondhatják, hogy ez demagógia, pedig nem az. Mert a pedagógusok ténylegesen az ország jövőjéért dolgoznak, a tudást, annak szeretetét ültetik el azoknak a gyerekeknek a fejében, akik 10-20 év múlva irányítani fogják ezt az országot. Ez pedig akkor is fontosabb minden másnál – pláne a saját zsebre dolgozó pénzgyűjtögetésnél –, ha ennek a hasznát nem lehet azonnal látni, és pláne nem lehet azonnal bezsebelni. 

Ebben a folyamatosan csak a jelenben hánykolódó, a jövővel nem foglalkozó országban azt is jó lenne végre tudomásul venni, egyáltalán nem mindegy, hogy milyen háttérrel végzik a tudás átadásának nemes hivatását a nemzet napszámosai. Lehet folyamatosan a hivatástudatukra apellálni, de amikor egy pedagógusnak gondot okoz a hónap végén 15 deka trappista sajtot megvenni, amikor inkább műkörmösnek, fodrásznak tanul, vagy épp pulttöltögetőnek áll, hogy megéljen, nota bene a családját is el tudja tartani, akkor gusztustalanul aljas dolog azt számon kérni rajtuk.

Egy pedagógusnak ugyanis a harmadik másodállás után nehéz azon gondolkodni, hogyan is magyarázza el érthetően a Thalész-tételt, vagy József Attila hazafias verseinek lényegét, hogy azt szeressék is a diákjai. Persze, ezt az MKIK elnöki székéből nehéz belátni, különösen annak, akinek nem kenyere a tudás. Mint mondtam, az üléspont határozza meg az álláspontot. 

De ennél különb dolgot is állított Parragh („a családfenntartó én vagyok, amit a feleségem keres, az aprópénz a háztartásban”) László, nevezetesen azt, hogy  „sokféle motiváció létezik: a tanároknak ott a szabad nyár, délután négykor hazamehetnek. Minden egyes szakmánál más és más. Egy tűzoltót motiválhat a társadalmi megbecsültség és az adrenalin-löket. A kassza persze mindenkinek egyformán csörög, így valamiféle egyensúlyt a kormánynak kell létrehoznia.”

Most lépjünk túl azon, hogy a nemzet családfenntartójának felesége potom 3 millió forintot keresett havonta akkor, amikor a férje mindannyiunkat beavatott a családi titokba, csak azt nézzük, most mit is állít. Nem tudom, Parragh László mikor járt utoljára egy iskolában, azt viszont vélelmezem, hogy egyetlen pedagógus sincs a családban, ismeretségi körében, sőt, a barátai között sem. Ha lenne, akkor tudhatná, a tanárok szabad nyara már réges-rég a múlt idők homályába veszett. Ma a pedagógusok nyári szabadsága semmivel sem több, mint bárki másnak a szabadsága ebben az országban. A NER gondoskodott róla. Viszont nem vehető ki akármikor, mint azoknak, akiknek nem „szabad a nyara”. Egy középiskolai tanár például június legvégéig dolgozik, mert le kell érettségiztetni néhány osztályt, meg kell írni a bizonyítványokat, anyakönyveket, meg kell tartani a tanévzáró ünnepséget, részt kell venni a tanévet lezáró monstre tanévzáró értekezleten, és van, ahol még a munkaközösségi megbeszéléseken is. Augusztus közepétől viszont ismét munkába kell állni, hogy megtervezzék a tanévet, kiosszák a tankönyveket, osztályozó- és pótvizsgákat tartsanak, leltározzanak, rendbe tegyék a szertárakat, a segédeszközöket. Vagyis a „szabad nyár” valójában június végétől augusztus közepéig tart, ami hat hét, vagyis 30 munkanap. 

S hogy mit csinálnak ezalatt? Van, aki megpróbál regenerálódni, van, aki megpróbál fölkészülni a következő tanévre, elkészíteni a következő évi tanmenetét, sőt, még olyan is akad, aki hivatástudattól vezérelve, szakirodalmat olvas ez idő alatt. Vannak, akik ezt az időt használják fel arra, hogy továbbképzésen vegyenek részt, egyrészt mert az amúgy is kötelező, másrészt, ha év közben teszik, akkor a kollégáikkal szúrnak ki, mert nekik kell a továbbképzésen levőt helyettesíteniük. Van, aki a kötelező portfólióját írja, hogy az életpályáján „előbbre” léphessen. Volt olyan ismerősöm, akinek a családja még a közösen tölthető családi nyaralás helyett is inkább minden nap elmenekült otthonról, csakhogy a szakdolgozat megírásával felérő munkában ne zavarják az épp „szabadságon lévő, és pihenő” pedagógus édesanyát. De van olyan iskola, ahol nyáron készítik el a következő évi órarendet, és vannak pedagógusok, akik egész nyáron hetente egyszer ügyeletet látnak el az iskolában. És ne feledkezzünk el azokról sem, akik anyagi okok miatt, pihenés helyett nyári táborokban vállalnak munkát, sokszor lealázóan kevés CBA-utalványért.

Egyébként ez az érettségiztetés kivételével minden pedagógusra érvényes.  

Ami pedig a délután négy órai hazamenetelt illeti: azt gondolom, ebben az országban igen sokan fejezik be a munkát délután négykor, de nem a pedagógusok. Ők ugyanis családot látogatnak, szülői értekezletet tartanak, fölkészülnek a másnapra, mert az iskolai tanárikban annyi helyük sincs, hogy külön asztaluk lehessen… 

De nem magyarázom tovább, mint mondtam, az üléspont határozza meg az álláspontot. Akinek nincsenek anyagi gondjai – és felteszem, a Parragh családnak nincsenek –, annak, akinek egy luxusirodában kell „senyvednie” nap, mint nap, nehéz elmagyarázni a valóságot. Nem érti azt. 

Ez abból is látszik, hogy szerinte „egy tűzoltót motiválhat a társadalmi megbecsültség és az adrenalin-löket”.  Ha ez tudatos, akkor nagyon aljas, ha butaságból fakadó megjegyzés, akkor nagyon alávaló.  Hacsak nem azért mondta a nemzet családfenntartója, mert erről szól a megbízatása, és – mint mondtam – az üléspont határozza meg az álláspontot. Azért tartják, hogy ilyeneket mondjon. A tűzhöz közelállóknak – bocsánat – ülőknek nálunk amúgy is csak egy dologra kell vigyázni, véletlenül se bántsák meg a „főnököt”, sőt, menjenek elébe az ő kívánságainak, és akkor búsásan juttat a zsíros falatokból.

Sokan kérdezik, mi lehetett Parragh László motivációja. Szerintem ez.