A „nemzeti kormány” politikai brand, a „haza nem lehet ellenzékben” jelszó átcsomagolása
Mitől „nemzeti” egy kabinet? Kisajátíthatja-e egyetlen politikai erő ezt a címkét? Erről beszélgettünk Kovács János politológussal, aki felidézte a Fidesz szuverenista narratíváját, amely azzal kezdődött, hogy a „haza nem lehet ellenzékben”, s mára eljutott oda, hogy akik ellene vannak, azok „internacionalisták”. A „nemzeti kormányzás” a hatalmi kommunikációban azt jelenti, hogy a kabinet a szuverenitás, a „Brüsszellel” szembeni önállóság és a külső befolyástól való függetlenség jegyében cselekszik, miközben ellenfeleit „nemzetellenesnek”, külső érdekeket kiszolgálónak bélyegzi. A kritikus értelmezés viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy a nemzeti érdek inkább az uniós források lehívásában, a gazdasági felzárkózásban és az állampolgárok jólétének javításában ragadható meg. Függetlenül attól, milyen ideológiai címkét visel az adott kormány.
Ön szerint mitől „nemzeti” egy kormány? Orbán Viktor nélkül valóban nem létezhet nemzeti kormány?
Ha a tavaszi választások után új kormány alakul, nyilván lesznek személyi változások is. Egy olyan politikai erő, amely esélyes lehet a kormányváltásra, és amelyik szintén jobboldali beállítottságú lehet, hiszen Magyar Péter nem titkoltan jobboldali politikusnak tartja magát, nyugodtan nevezhetné magát nemzetinek, már csak azért is, mert a Tisza Párt sokkal „színesebb”, mint a jelenleg hatalmon lévő Fidesz-KDNP „koalíció”. Nem töredezett formációról van szó, viszont olyan értelemben mégsem egységes, hogy a Tisza egyfajta protest gyűjtőpárttá vált. Nagyon sok irányból érkeztek hozzá korábbi ellenzéki pártok támogatói. Tudjuk, hogy a szavazói között vannak centristák, jobboldaliak, baloldaliak, kiábrándult fideszesek, volt MSZP-sek, DK-sok, momentumosok, LMP-sek. Lengyelországban egy keményvonalas jobboldali pártot váltott egy inkább jobboldali liberális pártszövetség, amely szintén egyértelműen a jobb oldalra sorolható formáció. A Jog- és Igazságosság vezette kormánykoalíció ugyanis megbukott, és a Donald Tusk által vezetett polgári összefogás került vissza hatalomra. Tuskéknak sikerült olyan kompromisszumokat kötni az Európai Bizottsággal és az uniós intézményekkel, amelyek nyomán megnyíltak a korábban elzárt pénzcsapok. Persze a lengyel gazdaság méretében és szerkezetében is más, mint a magyar, de önmagában sikertörténet, hogy azokat – a magyarokéhoz hasonlóan befagyasztott – a forrásokat szinte másnap le tudták hívni és be tudták csatornázni a költségvetésükbe.
Az valóban csak narratíva kérdése, hogy mit nevezünk nemzeti kormánynak?
A Fidesz nyilván azért használja ezt a kifejezést, mert azt próbálja elhitetni a közvéleménnyel, hogy az ellenfeleik nem a nemzeti önérdekkövetés alapján alakítják ki álláspontjukat, hanem kívülről – gazdasági lobbicsoportok vagy az uniós bürokrácia – vezérlik őket. Erről szól a kampány is, amely szerint ezek a „fogott emberek”, akiket zsinóron rángatnak, valójában az Európai Bizottság elnökének vagy az Európai Néppárt frakcióvezetőjének, Manfred Webernek az akaratát hajtják végre. Nyilván ez egy üres politikai, tudatosan felépített értelmezési séma része, ami mögött nincsenek tényszerű bizonyítékok. Ha egy párt tagja valamelyik pártcsaládnak, bizonyos kérdésekben követnie kell a többségi álláspontot, de ennek éppen az ellenkezőjére is van példa. A Tisza több esetben nem az Európai Néppárt iránymutatását követve szavazott, emiatt már belső szankciót is elrendeltek ellenük. Tehát azt gondolom, az orbáni a narratíva meglehetősen sántít.
A lengyel példát azért érzem pontosnak, mert ott 13 pártot kellett volna hosszú távon koalícióban tartani. Magyarországon egy esetleges kormányváltást követően sem lesz a győztesnek semmiféle koalíciós kényszere, mert nincs is kivel koalícióra lépnie. Ugyanolyan egypártrendszer lesz, csak más vezetéssel…
A magyar pártszerkezet valóban más, és a választási rendszer is különbözik a lengyeltől. A lengyel példát csak abból a szempontból hoztam, mert ön is említette, hogy itthon jobboldali párt verseng majd jobboldali párttal. A klasszikus jobb–bal dichotómia a modern politikai gondolkodás egyik alapfelosztása, amely a politikai szereplőket és eszméket két pólus, bal- és jobboldal mentén rendezi. Ha ennek alapján próbáljuk besorolni a lengyel szereplőket, ott sem lehet azt mondani, hogy Varsóban egyértelműen a baloldal került hatalomra. Abban igaza van, hogy az ellenzéki paletta itthon nem annyira fragmentált, mint Lengyelországban. Ezt nagyon jól érzik a választók is, a választási rendszer sem engedi meg a túlzott széttöredezettséget. Az utóbbi ciklusok választásai belevésték a magyar választók fejébe, hogy annak a pártnak érdemes támogatást adni, amelynél erőt és potenciált éreznek a kormánypártok legyőzésére. Ez jelentősen befolyásolja a választói attitűdöket is. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen választói tömeg érdekeit, igényeit, értékválasztását kiszolgálni iszonyatosan nehéz lesz, különösen kormányzati pozícióban. Ha elő is áll egy koalíció-kényszer nélküli helyzet, a tábort tartósan egyben tartani nagy feladat lesz. Egy kormányzó párt felelősségi rendszere más, mint egy ellenzékié, a pályán kívülről könnyű felelőtlen ígéreteket tenni, vagy megúszni a szakpolitikai döntéshozatal felelősségét, kormányzati pozícióból ezt már nem lehet.
Visszatérve a „nemzeti” jelzőhöz: nem az a nemzeti, aki a nemzet érdekében lép? Nevezetesen haza tudja hozni az uniós pénzeket, és az a nemzetellenes, aki örökké szembemegy a lehetőségekkel, gazdasági, társadalmi válságot okozva idehaza?
Ha valaki magára tűzi a nemzeti címkét, attól még nem biztos, hogy valóban a nemzeti érdek érvényesítője lesz. A Fidesz bedobta, hogy csak ők lehetnek a nemzeti érdekek megtestesítői, és punktum. Ezzel azt az érvelést folytatják, amit a jelenlegi kormánypárti kommunikáció egy korábbi, vesztes választás után kitalált: „a haza nem lehet ellenzékben”. Ehhez jól illeszkedik, amikor saját politikai táborát állítja be úgy, mint amely konzekvensen szuverenista politikát folytat, szemben az ellenfelekkel, akik mindig internacionalisták voltak, és valamilyen külső erőközpont igényeihez igazodtak. A kormánypárt szempontjából ennek a narratívának, a politikai racionalitása érthető, de a valóságtartalma megkérdőjelezhető. A kérdésben is benne van a lényeg: az uniós források hazahozatala volna az objektív nemzeti érdek? Igen. Mert feltétlenül szüksége volna erre a pénzre a gazdaságnak, minden cent jól jönne a gazdasági szereplők feltőkésítéséhez, a belföldi fogyasztás élénkítéséhez, a növekedés beindításához, az államadósság és a hiány visszaszorításához, a konvergencia pálya javításához. Ezzel közelebb kerülnénk a maastrichti kritériumokhoz és az euró bevezetésének előszobájához. Ezek lehetnének az objektív mércéi annak, mit jelenthet Magyarország esetében a „nemzeti érdek”. A másik egy értékalapú, erősen szubjektív mérce, amikor valaki a nemzeti jelzőt és a nemzeti érdekképviseletet saját politikai döntéseiből és külpolitikai orientációjából vezeti le. Eszerint az iránytű szerint az a nemzeti érdek, ami a szuverenista, ami erőteljesen euroszkeptikus, szembemegy a „birodalmi központtal”, vagyis Brüsszellel szemben határozza meg önmagát. Nem is várható el a kormánypártoktól, hogy mást állítsanak. A kampányszituációban az a célszerű, ha az ellenfelet felnagyítják, a nemzetközi kapcsolatrendszerét emelik ki és növelik a választók veszélyérzetét. Ezzel lehet a legjobban mobilizálni a szavazókat, elérni, hogy magas részvétel mellett, minél nagyobb arányban jelenjenek meg az urnáknál.
