A Pegasus-kémkedéssel átlépték a diktatúrába vezető határt

– Haraszti Miklós a napokban a Beszélő 40 éves évfordulója alkalmából szellemesen úgy fogalmazott, hogy ma az internetes média lett a hazai szamizdat. A közmédia több mint 100 milliárdot is felemészt évente, a vezetői nem tudnak politikai nyomásgyakorlásról, de a Médiahatóság felett nincs kiegyensúlyozott kontroll. Igaza lenne Harasztinak – idézőjelben bár –, de illegalitásban lenne a szabad média? 

– Arra sosincs egymondatos válasz, hogy milyen a magyar médiahelyzet. Nincs illegalitásban, ilyen értelemben nem helytálló, hogy az internet lenne a szamizdat. Alapvetően nem tilos posztolni, nem tilos a 444-en, a Telexen, a Hírklikken megjelentetni bármit, akár éles hangon kritizálva a kormány működését. A jelenlegi egyértelműen nem az a helyzet, mint volt a rendszerváltás előtt, amikor egy klasszikus diktatúra volt megfigyelhető. De ha már az eltelt évről beszélünk, szerintem tetten érhető egy nagyon fontos fordulópont. Egy egyértelműen klasszikus diktatúra jelent meg a Pegasus-lehallgatások formájában. Ez már nem fér bele abba a puha autokráciába vagy diktatúrába, ami tíz éve főz minket a fazékban.

– A lehallgatásokról még azt sem tudni, kik rendelték el, hogy idei, tavalyi vagy az azt megelőző évi akcióról van-e szó?

– Ez talán nem is lényeges. Sokkal fontosabb az, hogy ezzel átléptek egy határt. Mindenféle konkrét nemzetbiztonsági ok, vagy bűncselekmény gyanúja nélkül figyelnek meg újságírókat, médiatulajdonosokat, olyan szereplőket, akik akár a saját köreikből kikerülve információt szolgáltathatnak valamiről, ami a kormány számára érdekes lehet. Ez abszolút a klasszikus diktatúrákat idéző módszer, egy digitális korszakban. Ez a történet egy olyan éles határ, amit talán még mi sem kezelünk a helyén. Ez miben is különbözik a hírhedt III/III-tól...? Semmiben. Szerintem ez egyértelműen 2021 fő témája volt és talán kellett volna, hogy legyen még inkább. 

– Ön szerint miért vetül erre az ügyre ilyen kevés figyelem, miért nem vert nagyobb visszhangot?

– Fogalmam sincs. Bár azt nem mondanám, hogy nem keltett visszhangot, de a súlyához mérten valóban nem okozott földrengést. Meggyőződésem, hogy ha ez olyan időszakban történik, amikor a Fidesz ellenzékben van, akár egy komolyabb erőszakos megmozdulást is láthatnánk a Kossuth téren. Ehhez képest semmi nem történt. Nem látom ennek a pontos okait.

– Erre az elképesztő esetre is igaz lenne, hogy tíz év alatt eltompult az emberek ingerküszöbe? Ez magyarázná a motiválatlan ellenzéki ellenállást?

– Ön is, én is, mindannyian túl vagyunk terhelve, szinte naponta érkezik hír kisebb-nagyobb visszaélésekről, ezek között egyszer csak felbukkan egy ilyen súlyú, amit talán nehéz a megfelelő helyén kezelni. Lássuk be, 11 éve élünk abban, hogy napról-napra dokumentáljuk a demokratikus nyilvánosság visszaszorulását. Naponta belekényszerülünk, hogy a rossz hírekre fókuszáljunk, ez kiölheti alkalmanként azt a képességet, hogy igazán felháborodjunk akkor, amikor pedig ennek egyértelmű és eminens oka lenne. Nem mondom, hogy nem jutnak el ezek a hírek az emberekhez, hiszen az RTL-híradó és a nagy hírportálok is mind foglalkoztak vele.

– Nem az lehet a probléma – ami sűrűn elhangzik –, hogy a vidéki többség jobban kitett a központi médiahatalom manipulációjának?

– Valóban sűrűn elhangzik, hogy a vidéki emberek csak a közszolgálati médiát kapják, de valójában nem ez a magyarázat. Én inkább úgy vélem, hogy egyszerűen annyi negatív hír ér minket és akkora a politikai zaj, hogy ebben a ricsajban már az igazán fontos információk is elvesznek.

– Pedig mind Papp Dániel, az MTVA hírhamisító vezérigazgatója, mind Dobos Menyhért, a Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. vezérigazgatója úgy nyilatkozott néhány hete, hogy nincs rajtuk politikai nyomás. Bár nem kizárt, hogy mindketten egy új közbeszéd-szótárból tanulják újra a magyar nyelvet, pedig elegánsabban is megfogalmazhatnák a közismert szolgalétüket.

– Ennél rosszabb a helyzet: ők ezt nem élik meg elnyomásként. Nem veszik észre, hogy belesimulnak a rendszerbe. Tényleg az van, hogy őket már nem kell különösebben noszogatni vagy túlfizetni azért, hogy a lehető legkevesebb kérdéssel és fenntartással kiszolgálják ezt a rendszert. Ők ezt érzik minden világok legjobbikának és egyértelműen élvezik, hogy részei lehetnek ennek a hatalmas küldetésnek, még ha ennek a magasztos küldetésnek a jelentőségét ön vagy én nem is érthetjük – hála az égnek, teszem hozzá. Ők tényleg nem érzik politikai nyomásnak a kényszert, hogy talpat nyaljanak.

– Az idézett médiavezetői nyilatkozatok nagyjából akkor hangoztak el, mintegy magyarázkodásként, amikor Irene Khan, az ENSZ vélemény- és véleménynyilvánítási szabadsággal foglalkozó jelentéstevője úgy nyilatkozott: „torzított médiakörnyezet, reklámbevételek, és manipuláció veszélye a választások előtt” jellemzi a magyar médiakörnyezetet. Ez sem képes befolyásolni a hazai viszonyokat?

– Azt hiszem, túl vagyunk már, hogy ezen is sokat kelljen gondolkodnunk. Nincs következmény. 11 éve ebben élünk és nemigen tudnánk olyan évet felmutatni, amikor az ENSZ, az unió bizottságai, vagy parlamentje, az Európa Tanács, az EBESZ stb, ne fogalmazott volna meg nagyon éles, határozott véleményeket a magyar médiahelyzettel kapcsolatban. De az is igaz, hogy ezen 11 éves vizsgálódásoknak és jelentéstételeknek semmikor, semmilyen következménye nem lett. A világon semmi sem történik. Tényleg az van, hogy ezek az emberek körülnéznek itt, megállapítják, amit tudunk, amiben élünk és hazamennek. S hát ez egy pici ország, mit számítunk mi, mondjuk az ENSZ szintjén. Amúgy tényleg, hálásak lehetünk Orbán Viktornak, közénk is lövethetett volna, sose tette. Gondolom önt sem bilincselték meg újságíróként, még csak azt a megbecsülést sem kapta meg, hogy ellenségnek legyen nyilvánítva. Amiben élünk, az egy csehovi ethosz. Ezt nagyon nehéz megérteni, nehéz ezzel mit kezdeni külföldről, a kormány lesöpri, a rajongótábora megeszi, nekünk meg nincs elég lehetőségünk mindez ellen fellépni, ami sem az ön, sem az én hibám. Mindaddig, amíg nem akarunk parlamentet felforgatni, addig nincs a kezünkben semmi, hogy ezeknek a dokumentumoknak vagy kritikáknak a következményeit levonhassuk.

– Szokatlanul pesszimista.

– Az vagyok.

– Arra talán erőteljesebb választ tud adni, hogy a közmédia működésére fordított 100 milliárdot...

– 130.

– Pláne... Tehát irreálisan elszállt a közmédia, ahogy mondani szokás, ár-érték aránya. Mit tud tenni az ellenzék? Vannak olyan álláspontok, hogy ha egy kormányváltással elvonják a támogatást, minden megváltozik. Ön hisz ebben?

– Az a cifra dolog történt 2020-ban – és én is csak most vettem észre –, hogy kétharmaddal beleírták a médiatörvénybe: a 2020-as évre vonatkozóan a magyar állami médiának 96 milliárdot kell kapnia és onnantól kezdve legalább az infláció mértékével indexálni kell minden évben. Ezt minden további nélkül csökkenteni lehetne 63 milliárdra, méghozzá úgy, hogy a kétharmados dilemmát elővennénk. Nos, ezt kiszúrták. Kiszúrták és beleírták, hogy most már nem lehet lecsökkenteni 63 milliárdra, már csak 96 milliárdig lehet visszavenni. 

– Bámulatos.

– Bámulatos és némileg érzem ebben az Európai Bizottság sarát. A testület 2016 óta nem volt képes sem elutasítani, sem jóváhagyni a beadványunkat és folyamatosan csak tárgyalgat a kormánnyal.

– Milyen beadványról van szó?

– 2016-ban, a Klubrádióval és Jávor Benedekkel, aki akkor még európai parlamenti képviselő volt, készítettünk egy beadványt, hogy túlfinanszírozott a magyar közmédia, nem átlátható, mire költik a pénzt, nincs felette kontroll és egyértelműen szembemennek az uniónak a közszolgálati média finanszírozására vonatkozó, nagyon szigorú elvárásaival. Amit nem mellesleg minden nyugat-európai országgal szemben érvényesített az Európai Bizottság és azt gondoltuk, hogy ez egy viszonylag tiszta helyzet, nem kell mindenféle jogállamisági flikk-flakkba belemenni. Ez a beadványunk 2016 óta ott van a bizottság asztalán, nem söpörték félre teljesen, mert tudott, hogy tárgyalgatnak. Erre valami félmondatnyi szívességet tesz néha a Fidesz-kormány, ami persze a lényegen szemernyit sem változtat. Viszont erre az uniós bizottság megnyalja a szemöldökét és boldogan lép tovább. Na, most ezen beadvány ellenére, még azt is „sikerült” akaratlanul kiprovokálnia a bizottságnak, hogy a kormány beleírta a médiatörvénybe az idézett százmilliárdos forrásküszöböt. Tehát nem, hogy segített volna az uniós bizottság, hanem még tízmilliárdokban mérhető kárt is okozott azzal, hogy szerencsétlenkedik. Pedig tényleg nagyon sokat próbáltunk és tettünk is, a Mérték színeiben fellépve, a hazai médiahelyzet normalizálása érdekében. Nyilván így megy mindez a továbbiakban is.

– Az előbb azt mondtam, hogy szokatlanul pesszimista, most sem tudok bölcsebbet.

– Nincs rá okom, hogy optimista legyek. Nem látom, hogy bárki venné a fáradtságot, hogy végiggondolja, mi is zajlik ebben az országban. Mi, viszont, akik értjük, sajnos nem rendelkezünk olyan eszközökkel, hogy ezen változtatni lehessen.

– Próbáljuk némileg pozitívan zárni a beszélgetést. Ön szerint mit tud tenni a jelenlegi ellenzék, amennyiben kormányra kerül? Hogyan sikerülhet normalizálni ezt az egészen abnormális médiahelyzet?

– Amennyiben az ellenzék nem tanult a 2010 előtti időszakból és a pillanatnyi apró-cseprő érdekeit helyezi előtérbe, az olyan nehezen megfogható és szavazatra is nehezen beváltható elvekkel szemben, mint a sajtószabadság, akkor tényleg ezt érdemeljük. Pesszimista vagyok, de nem végzetszerűen. Ha a Fidesz tavasszal elveszti a hatalmát, akkor a sajtószabadság működésében történhetnek pozitív változások, de ebben meghatározó elem, hogy az ellenzék mit tanult meg az eltelt évtizedből. Reméljük, hogy nem a Fidesz módszereit tanulta el, hanem azt, hogy ezek milyen károkat okozhatnak.

– Mivel a sajtószabadság állandó, deklarált téma, remélhetően ez utóbbi érvényesül.

– Gondoljon bele: ha már egyáltalán szóba állnak az újságírókkal és nem csak az általuk megválogatott mikrofonállványokkal, ha már a hivatalok választ adnak a közérdekű adatok kikérésére és nem kell ezekért éveket pereskedni, akkor már egy óriási előrelépést tettünk a sajtószabadság és a nyilvánosság védelmének érdekében. Ehhez pedig nem kell sem kétharmad, sem sok pénz. Az az elhatározás kell, hogy politikusként komolyan veszik és partnerként kezelik a nyilvánosságot. Ezt pedig meg lehet tenni feles többséggel is.